Induljunk onnan, hogy soha semmit nem bánok meg…mert minden ami ma vagyok a tegnapok szövevényes együtt hatása és épületes eredménye. Nem lehetnék az aki vagyok, ha azok az impulzusok nem értek volna az elmúlt évtizedeimben, amik mind a történelmem.

Mennyi minden kimaradt, nem ismertem ezt a zenekart, se azt aki a klipben járja az útját. (Radiohead,  Thom Yorke, akit ez a klip óta felfedezett nagy inspirációm és kedvencemmé vált. ) A hasonlóságot persze felismertem igen, mert hasonlított valakire , aki mélységes nyomokat ejtett a legujabb életem vonalában.  (Ilyenek ezek a hosszú hajú kékszeműek) . 😀

De a tartalma, ahogy ajtókon keresztül, történeteken át haladunk és változunk, az is enyém már ennyi idő elteltével. Ma más vagyok, és ez jó.  Tízen hét éve bezártam egy ajtót, amit soha és semmilyen körülmények között nem nyitok ki. De az azt megelőző tizenhat év alapozta meg azt aki ma vagyok. Tizenkét éves koromban rajongtam a Nővéremért, aki egy igazán eleven, igazságszerető és határozott csaj volt, aki képes egymaga körbe stoppolni nyugateurópát és onnan képeslapokat küldeni nekünk Monte Carlotól – Párizsig és haza hozni nekem a kicsi húgának  Hupikék Törpikék matricát, amit akkor még nem is ismerünk itthon (1984 körül). Ő volt számomra az etalon, akivé szerettem volna válni, határozott, erős és gyönyörű. Egészséges (ami én nem) okos, és sokszínű.

Aztán alakult az ő élete ahogy, az enyém is, és követve őt, őszintén szívből hinni kezdtem és megtettem mindent amit lehetett, hogy a Megváltás ereje hasson és változtasson. Imádkoztam, böjtöltem az Igét olvastam minden nap, adtam a tizedet és adakoztam, hogy az elesetteknek legyen miből segíteni, heti három estém az Úrnak adtam, a gyülekezetben tettem amit rám bíztak.  Boldog voltam, barátokat találtam és sok élményt, amit mind köszönök. Közös táborok a Bakonyban, esti evangélizációk koncertekkel, és olyan emberek akik magam miatt voltak mellettem.

2001-ben sorsfordító időszak kezdődött nálam, mert amit az Úr nem volt képes megadni, elhatároztam meg lelem magam. Az álszenteskedésnél és hazugságnál akkor se és most se gyűlölök semmit jobban, és nem akartam csak úgynevezett vasárnapi keresztény lenni, aki hét közben a maga kívánságai és vágyai csillapítására tesz, hétvégén a gyülekezetben meg eladja magát feddhetetlen és igaz  Krisztusi embernek. Ilyen sosem akartam lenni , és inkább teljes hátra arcban magam kerestem meg azt aki elfogad, szeret és tisztel, társául fogad engem.  Talán, egy ember miatt  maradtam volna, aki hasonlóként gondolkodó, és kérdést feltevő, nem behódoló alkotó lélek volt ( azóta is ilyen maradt ) de az életünk másként formálódott. Remélem megtalálta maga boldogságát és kiteljesedését, és majd tudunk  egyszer újra kommunikálni, ha  eljön az ideje.  (Az utolsó levelét nem tudtam elolvasni, mert vannak helyzetek, amikor inkább nem néz oda az ember, hátha nem is igaz és már el is múlt a kétség. Majd elfogom, ígérem, ott van az archivumok között 🙂 )

Társam, ihletőm, szeretőm és fiam apját a keresések  elkezdte után egy évvel megleltem, és egy normális társ és családi létet éltem , már a gyülekezet nélkül. Annyi élmény, harc és nehézség  tornyosult ránk, amennyi más harminc éve alatt se talál, de mindent  szeretettel, humorral és kellő optimizmussal átvészeltük. Az életünk kerek volt, minden hibájával együtt próbáltuk a legteljesebb mértékben kiaknázni. Úgy gondolom, sokan erre az összenézéses együtt gondolkodásra és boldog nevetésekre vágynak, nekünk megadatott,  és hálás szívvel köszönöm a sorsnak.

Aztán fejre állt az épület, és tartó oszlopok   tizenegy hónap alatt kihullottak, és magunkra maradtunk a fiammal, és valahogy túl éltük. többen várták a nagy össze omlást, és az akolba való visszatérésem, de tudom minek mi az ára és meg adom érte.

Rakodtak az életünkre a következő építő elemek, habarcsok, téglák, vakolatok, oszlopok és gerendák is talán, mi hordozva a múltat mentünk tovább.

De a tinédzser kor kihagyott szárnyitogatásaiból pár kockányi élmény becsúszott azért. Középiskoláskén megismert és a mai napig jó barátom által az alternatív zenei vérvonalba bele szerelmesedtem, de minden helybéli arc- helyszín egyben kiesett. Nem jártam az Enyhe Fintorba,  egyetemi napokra, és sok akkori fiatalt nem ismertem meg, most öszülő hajtincsekkel pár ránccal nehezebben viszont jó szívvel barátkozom. Most utólag pótolva, amikor kérdik, hogy hogy nem ismertem a legendáknak számító arcokat, helyeket, és csak annyit tudok mondani, akkor épp a Jézussal jártam 🙂 Nem volt hiábavaló az a tizenhat év, de végérvényesen be lett fejezve.

(Nem lettem sátánista, nyugi, de ez a klip nagyon vissza adja nekem azt a vágyódást ahogy keresi az emer a megváltás erejét, és végülis nem talál semmit. Félelem nélkül, magam tetteiért vállalva a felelőséget élek, és ez jó nekem. )