A tizenhármas szám mindig is különleges volt számomra.
Vannak, akik tartanak tőle. Nekem a péntek 13 már hozott szerencsét is – de most egészen másfajta évfordulóról szeretnék mesélni.

Tizenhárom éve, október 20.-án a Veszprémi Cholnoky Ferenc Kórházból hívtak telefonon. Épp társasjátékoztam az akkor másodikos kisfiammal. A kérésemnek megfelelően közölték, hogy a férjem szívét háromnegyed 11-kor állították meg, hogy kiemeljék a mellkasából és elszállítsák donációra.
A halál beálltának időpontja: 10:45.

Aztán az évek elszaladtak. Egymásra rakódtak a feladatok, a megoldások, az új élmények. Mi ketten minden akadályon átmentünk, és végül eljutottunk oda, ahová ez a gubancos út vezetett. Kimaxoltuk a lehetőségeket, őrizve a szívünkben a szerelmet, a szeretetet és a hiányt.

Minden évben, október 15–20. között újraéltem azokat a napokat. Próbáltam a kockákat újra összeilleszteni.
De idén valami megváltozott bennem. Egy számomra fontos ember kérdései érintettek meg:

– Miért jó, ha a múltban ragadva újra és újra feltépem a sebeket?
– Előre visz, vagy visszahúz a fájdalom?
– Mi pozitív értelme van megmerítkezni a szomorúságban?

Ezeken a gondolatokon keresztül idén megtőrtem a hagyományt. Nem cseréltem le a Facebook-profilképemet és borítóképemet a szokásos, csillagos, sötét égre. Aki ismer, és tudja, mit jelent nekem ez az időszak, így is jelzi, hogy gondol rám. Nem a másokból kicsikart figyelem és részvét az, ami megtartja az embert .

Minden este gyújtok egy mécsest, elmondom a saját mantrámat. Emlékezem mindarra a jóra, amit azoktól kaptam, akik már nincsenek velünk testben.

Nyáron belekóstoltam a helyi hittudományi főiskola harminc órás képzésébe, amely a segítő beszélgetés témáját járta körül. Úgy gondolom, amíg bennünk van a kíváncsiság az új dolgok iránt, addig élünk igazán és nem csak vagyunk.
A kíváncsiságon túl az Élő Könyvtárban való részvételem is sarkallt arra, hogy a kommunikációmon csiszoljak. Jobban megtanuljam a ráfigyelés, a kapcsolódás képességét.

Különleges élmény volt: három nővértől (apácától) tanulhattunk.
Korábban sosem beszélgettem apácákkal, és teljes mértékben pozitív meglepetésként éltem meg az előadásaikat és a gyakorlati óráikat. Jó közösséget, élő egységet hoztak létre a segítés szándékának megnyilvánulásával. Szó volt a gyász és a veszteség megéléséről is.

Felmerült a kérdés:
Hogyan mondjuk el, mi a módja a veszteségről való beszélgetésnek? Az én saját példám tizenhárom évvel ezelőttről így szólt:

„Amikor a fiam, a maga nyolc évével, megkérdezte tőlem, hogy az apa zokniját mikor fogom hazahozni a kórházból kimosni. Hogy illatos legyen, miután elvitte a mentő és többet már nem láttatta. Akkor az ő szintjén próbáltam elmondani neki, hogy ott, ahol apa van, nem kell zokni. Mert be van takarva az ágyban.

Folytatta a kérdést: mikor jön haza?

Elmondtam neki, hogy most nem tud enni, inni, beszélni sem, mert leállt a buksijában a gondolkodás. A doktorok, nővérek és a sok gép segíti őt mindenben.
Ez a válasz akkor megnyugtatta – tudta, hogy ott vigyáznak az apukájára, és jó kezekben van.”

Minden helyzetre nem lehet előre felkészülni, de jó, ha az ember felvértezi magát tudással. A tanfolyam során felelevenedtek a régi pszichológiai és pedagógiai ismereteim. Az elméletet kiscsoportos gyakorlatokban próbálhattuk ki – az elmélet így élménnyé változott. Nagyon jól éreztem magam végig, otthonos volt a közeg. Biztosan visszatérek, ha lesz még lehetőség tanulni.

A főiskola által értesültem egy rendezvényről, amelyet a veszprémi kórházban tartottak – pont az évforduló napján. Egy előadás és kerekasztal-beszélgetés zajlott a gyászról, az

„Elfogadni az elfogadhatatlant”

Szakértők – orvosok, gyászterapeuták, hospice-dolgozók és a keresztény vallás képviselői – beszélgettek a megváltoztathatatlan állapot megéléséről, elfogadásáról és annak fázisairól.

Tanulságos és családias rendezvényt tartottak. Jó volt látni, hogy ma már erről a tabu témáról is lehet beszélgetni. Mert a félelmet csak úgy lehet legyőzni, ha az ember kimondja, és megismeri annak okozóját. Jó lenne több ilyen alkalom – szakértők és laikusok párbeszédére épülő ismeretterjesztés.

Így keretbe került bennem mindaz, ami az elmúlt időszakban zajlott. A fájdalom enyhül, a hiány átrendeződik, de a szeretet megmarad – amíg az ember emlékezni képes.