Drága jó „Szihónéni” barátnőm, aki már több , mint 12 éve részese a körülöttem és bennem kavarodásoknak, nálam járt pénteken, békésen ebédeltünk és beszélgettünk.
Miután haza értem a teljesen felesleges felülvizsgálatomról, (Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatal) ahol olyan embertelen, aljas és kegyetlenül viseltetnek az emberrel, hogy bőgnie kell, mert mást az indulat, a megalázottság okozta sokk miatt többre nem képes.) Kívánom az ott dolgozó ” orvosnak „, hogy ha bajba jut hasonlókép szívélyes és szakszerű ellátást élvezzen, mint amit én és még sokan mások. Lelketlen dőg evők, amúgy. -téma lezárva-
Szóval Szihónéni, mint mindig az elmúlt évek alatt, velősen és lényegre törően, csak annyit tanácsolt-
-TÚL ÉLNI, BÁRMI ÁRON, MINDEN FEGYVERNEM HASZNÁLHATÓ!
…mert ezt a harcot, érzelmi háborút csak én győzhetem le, más ebben csak külső szemlélődő aki esetleg még lök a mélyen beásott késen a szívemben, vagy csak álmélkodva csóválja a fejét. Vannak most kapaszkodási pontok, amikre ha ránézek tudnék mosolyogni, vannak amik szimplán csak biztosítékként tartanak, hogy ne dőljek el. És van a jövő, amit nem ismerek de igyekszem minden ajándékát és lehetőségét, most önző módon kihasználni. MERT TÚL KELL ÉLNEM.
Fagyottak a gondolatok, jeges szél söpör a bőrön, igaziból magától működik a gépezet, teszem a dolgom, mert : „… és bármibe kerül és akármi fáj, tudod hogy élni lehet és nem csak muszáj…”
Tíz éves lenne a kapcsolatunk Télapó napján, de a gép úgy dobta, hogy Dozsónak más útra kellett lépnie. Nem értem miért, mi a cél, csak tűröm. A gyermekünk miatt megy tovább a Nap az égen. De október 20 óta minden üres és színtelen. A nevét mantrázom, mint holdkóros és várom, hogy ismét csilingeljen a kulcs a zárban és hátulról a nyakamba csókoljon , amikor haza ér este.
Jó utat Drágám, mi még találkozunk, hisz egyek voltunk testben és lélekben. Két lökött szerelmes akik túl láttak a bőr-börtönön.
Tudom, csöpögős ízé ez a Valentin nap és én se szeretem ha egyenesbe tolják az arcomba a frankót, na ezt kell szeretned…
Nem vagyok az a vezetgethető fajta, kemény és túl őnálló a személyiségem ( de ez most nem ide tartozik).Csak volt egy érzés, ami átvillant múlt héten az agyamon, megragadott és azóta is itt zünnyőg a fejembe.
Szóval szerelem:
Régen óriási szél- tűz-jégeső-viharral érkezett, mit érkezett berobbant, szétperzselt, átalakított , új utakat vájt a talpaim alá, aztán ahogy jött mint billegő füstárnyék ha elfújtuk a gyertyát eltűnt és már csak a szívbe karcolt erős nyomokat hagyott maga után. Még mindig régi szerelmek árnyai suhannak a belső billentyűimen, és gondolat társítások révén számok- melyek személyhez láncoltak, lettek jelszavak,mert az ő szülinapját sose felejtem el, még ha száz éves szenilis anyóka leszek is tudni fogom…
Múlt héten ültem a munkahelyem fő folyosóján amire Dozsó a Kóma című thriller dermesztően sejtelmes fényei ( inkább fényének hiánya) lengi be, és vártam, hogy fél egy legyen , teletölteni szervezetem kiapadt tartájait ebéddel. Rengeteg féle ember hömpölygött, jöttek remélve, vágyva, félve, kiszolgáltatva, elgondolkodva tarka színű életekből. A folyosó vége vezet az udvarra és a bejövő fény misztikusan világitotta meg őket.
És ekkor érkezett az érzés a szívembe, – de jó lenne ha Ő jönne most, az Ő arcában látnám meg magam- és annyira elkezdet hiányozni a Pasi, akivel együtt élek 7 éve, és szeretem már 8 esztendő óta, és meglibbentette szárnyát a szerelem újra.
Az élet yin- és yang. Együtt él a sötét és a világos, az öröm és a bánat. Ideje van az ünnepnek és ideje a búcsúzásnak.
Így teltek a napok az elmúlt időben. Történt, hogy akik megvették a mi kis házikónkat, egy idős házaspár, a bácsi múlt hétfőn eltávozott az életből. (ebből a testből). Kedves feleségéhez járunk, és segítünk neki amiben van módunk és
időnk. Aznap épp beszorult a bejárati ajtaja, hívott, hogy segítsünk kiszabadítani (férje több hete már a kórházban volt). Oda mentünk és Férjem csodaügyesen kimenekítette Micikét. Zárcsere, beszélgetés, rohanunk el Zsolti öltönyéért. Esküvői őrület kezdett már kibontakozni, mentünk utunkra rügyintézni.
Ahogy indultunk volna haza, csörgött a telefonom, hogy a bácsi meghalt. Vissza fordultunk és bevittük a kórházba az özvegyet. Ott maradtam vele, sírtunk és intéztük a vége láthatatlan adminisztrációs ügyeket amit egy halál eset hozhat maga után. Borzalmas bürokrácia, fölösleges embert kínzó procedúra. Sírtunk és emlékeztünk. Zsolti betelefonált a munkahelyére hogy két órát késik majd. Haza vittük a nénit, össze tört, vékony kis asszony aki jövőre ünnepelhette volna a 50. házassági évfordulóját. Az elkövetkező egy hét e temetés szervezéssel telt. Iszonyat és nincs rá leírható szó mit jelent elveszíteni azt aki egy vér- és egy élettárs férj eltávozása. ( a sorstól azt kértem ha el kell hagyni majd ezt a bőr börtönt hát én menjek el előbb, mert a Párom nélkül már értelmetlennek érezném a folytatást.
Hát a sötét és fény itt is látszott mennyire nélkülözhetetlen részei az életünknek.
10-én délután zuhogó esőben elkísértük utolsó útjára Laci bácsit.
A világossághoz tartozó folytatás, az hogy az ember ne csak karácsonykor szeresen, hanem addig amíg még van kit. Azért kapjuk a szeretet adás képességét, hogy azt tovább adjuk.
A temetés után már kezdhettünk a mi ünnepünkre figyelni, szervezni azt.
Az étterembe lefoglaltuk véglegesen a helyet, megbeszéltük a menüt, megrendeltük a mennyasszonyi csokrot és az esküvői tortát. Lelkiekben vártuk, és persze növekvő gombóccal a torokban és a szívben. Vajon esik e hó, a családtagok ide e érnek pestről, a barátaink hogy érzik majd magunkat.
Pénteken éjjel sokat köhögött a fiúnk, fölriadt fél 1kor – és amit még sose tett az elmúlt 3 és fél éve alatt, -Apához, apához- mondta. Bevittem a mi szobánkba leraktam közénk az ágyba és édesen aludt reggelig egy huzamban. Tudni kell róla, hogy soha nem aludt velünk, mert mindig ragaszkodott az ő kis ágyához, az elalvás előtti szokásaihoz, és csak nagyon ritka esetben volt hajlandó ezen változtatni (elutazás rokonokhoz, kórház). Az ő kis lelke vette ami bennünk feszülő idegességet, és mint érzékeny antenna vette az adást, és ahogy köztünk szuszogott mi is megnyugodtunk. Emlékezetes éjszaka.
Az esküvő napján reggel jöttek Zsolti haverja az ő tanúja a barátnőjével, majd apukám 35 éve jó cimborájának a felesége aki belőtte a sérómat. Onnantól az események nagy kavarodásba kezdtek, mert akit vártunk az nem érkezett meg, így negyed 3 előtt indultunk, és épp hogy beesünk. (na az se volt semmi, mert rossz ajtón akartunk bemenni, ami le volt zárva- meghűlt az összes vér az ereimbe, minden létező verzió lepergett előttem. –rossz idő, rossz hely, most akkor mi van???) Kezdődő pánik hangulat. A biztonsági őr megmutatta hova kell menni. (zsolti mindezt a szituációt hatalmas nagy örömmel szemlélte, és nevetett, menyire be vagyok pánikolva… ha nem lehet, hát nem lehet, ez azóta is nagy sztori ahogy rázom a leláncolt ajtót ) 🙂
Föl érve már teljesen extázisban voltam, naná hisz nagyon beijedtem, hogy rossz időben rossz helyre érkeztem. Ott vártak azok a csodás emberek akiknek fontosak voltunk, és velünk örültek. Kapkodva és elveszve a szeretet körbe ölelő jelenlététől mindenkit próbáltam megszólítani köszönteni, de hát bocs ha nem sikerült.
A bevonulás előtt még behívta az anyakönyvezető a tanukat, majd mi jöttünk, mielőtt leadtam azt a cédét amit
ketten szerkesztettünk a ceremóniára. Nagyon lelkünknek kedves zenék voltak.
Itt meghallgathatod a bevonulás zenéjét.
A ceremónia szép, örömteli és ünnepélyes, könnyeket előcsalogató lett. Lassan oldódott a feszültség, innen már nincs vissza út, és most minket ünnepelnek ezek a kedves emberek akik megtiszteltek a jelenlétükkel. Most ennyit az élménybeszámolóról, majd írok, legyen szép a hétvégétek és örüljetek a szeretetnek és azt ünnepeljük karácsonykor.
Nagyon nagy lemaradásaim vannak,
mármint irás szempontból. A fejembe persze kész a közlendő dolgok listája, a
forma is, csak a gyakorlati kivitelezés nem áll össze.
Szóval az időrendet fel rúgom,
tegnap férjhez mentem a világ legcsodásabb pasijához, akit csak ismerek.
5 évvel ezelőtt kezdődött a szép
történet (2002. december 6.) , ami 4éves együtt élés egy kékszemű 3 és fél éves
kisfiúval és megannyi kalanddal zajlott. Az életünk felfelé ívelő pályája
lendületes, döccenők nélküli. Persze sok próba, megmérettetés tett minket
egymás mellé acélosítva az érzéseket, az elszántságot hogy egymásnak akarunk
ezentúl létezni.
Tegnap fél háromkor vonultunk be
(majdnem elkésve, és borzasztóan idegesen).
Ki mondtuk az igent, azok az
emberek előtt akik VALÓBAN szeretnek minket és fontosnak tartották azt hogy
osztozzanak a mi örömünkben.
Nagyon büszke vagyok a Férjemre, aki egy személyben társam, ihletőm, szerelmem, támaszom, szeretőm és gyermekem csodás apukája.
Rég nem látott kedves barátok,
rokonok el jöttek, leányos zavaromba össze vissza cikáztam, azt se tudtam kit
öleljek magamhoz az öröm könnyekkel birkózva.
Most a részletekbe nem bonyolódnék,
csak szeretném ez úton is mélységes nagy hálámat kifejezni Esztónak amiért
eljött, hogy osztozzon az örömömben!
Csodás asszony és büszke vagyok
arra hogy ismerhetem őt!
Imádlak Esztó!
Ui: természetesen ha meg jönnek a
képek fel rakom ide.