Akkor szembesülünk a korlátainkkal, amikor eljutunk a falig. Feszítjük a húrt, mert meg vagyunk győződve a sebezhetetlenségünkről, de néha a sors bemutat egy vörösen izzó stoptáblát.

Három város, három kórház, négy osztály. Neveket nem írok: aki ismeri a történetemet, tudja a részleteket. A tanulságok azonban általánosak – látleletet adnak a jelenlegi magyar egészségügy állapotáról.

Ez az írás arról az útról szól, hogyan értem el majdnem a legaljáig (egy ájulás képében, amikor azt hittem, most csak azért nem kapok választ a segélyhívásomra, mert már halott vagyok, és a hangom többé nem létezik a való világban).

Februárban, egy nagy kampánymegbeszélésen kezdtem ismét fulladni. Utána indult az orvosról orvosra járás, hogy kiderítsük, mi okozza ezt a félelmetes helyzetet. Néha kevésbé éreztem erőtlennek magam, de az, hogy éjszaka még a megfordulástól is kifulladtam, ijesztő perspektívát adott.

Júliusra olyan szintre romlott az állapotom, hogy a barátaim bevittek a sürgősségire. Két napot töltöttem ott. A tüdőembóliát és az infarktust kizárták, majd otthoni oxigénszükségletemre egy 20 kilós palackkal bocsátottak el – egy kétágyas szobából, nulla klímával, a nyári hőkupola kellős közepén. Az osztályon fáradt, túlterhelt nővérek küzdöttek: éjjel ketten látták el a 31 beteget, hajnali fél négyes keltéssel… minden elismerésem nekik!

Otthon, megkapva az oxigént, biztonságban éreztem magam, de a félelem lassan kúszott ismét felfelé. Éreztem, hogy itt egy új világ alakul, s a régi, önálló, aktív és energikus énem már a múlté.

A fulladás nem múlt. Négy nap otthoni küzdelem után végül mentőt hívtam. A barátnőm segített összepakolni, és elindult az újabb út.

Ismét a sürgősségi – itt már megismertek –, majd átkerültem a belgyógyászatra. A méltán híres kórházi rockbanda énekese lett a kezelőorvosom. Újabb kérdések, vizsgálatok sora következett. Mivel tavasz óta motoszkált bennem a kétely, hogy a fulladásos, köhögési rohamok a tüdőmmel lehetnek kapcsolatosak, addig a napig rengeteg hurutoldót kaptam intravénásan, sok más egyéb gyógyszer mellett. A barátaim mindennap meglátogattak: életerővel, meleg húslevessel és finomságokkal próbálták tartani bennem a lelket.

(A békás és macis ételhordozó tulajdonosa, régi jó barátnőm a hónap közepén maga is kórházba került. Lelkemben nagy fájdalom és tehetetlenség van, hogy most én nem tudok neki vinni húslevest. Gondolok Rá, és nagyon várom, hogy együtt nevessünk ezen az egész kórházi sztorin. Maaargit, gyere haza!)

Az állapotom hullámzó volt; minden erőmet összeszedtem, hogy le tudjak zuhanyozni, legalább arra a rövid időre kiszakadva az oxigént biztosító zsinór fogságából.

Közben figyeltem az embereket, a kórterem miniatűr társadalmi megnyilvánulásait. Ahogy a látogatók rendezetten és hierarchikusan viselkednek a beteg hozzátartozójukkal, miközben egymást aprítják verbálisan – féltékenységből, irigységből vagy ki tudja, mi okból. Főleg a lánytestvérek, húgok és az ő leszármazottaik szerepe volt látványos a családi ranglétrán: a kiszolgáltatott nagymama, valamint a „jó lány” és a „gonosz lány” vetekedése drámai színház volt a javából.

Nem ismertem a helyi szokásokat. Nem értettem, a frissen műtött új beteget a szobánkban miért vették körbe dupla paravánnal, miután a szobatársam szólt az egyik nővérnek. A barátnőim utána érkeztek, próbáltunk beszélgetni, de őket átmenetileg kiküldték. A folyosón megjelent két fiatalember egy fából készült szállítóeszközzel. A szobából elszállították a nénit, aki akkor már a túloldalról nézhette kiürült testének távozását. Akkor értettem meg, hogy a paraván a halál láthatatlanná tételét szolgáltatja. A barátnőim a koporsószagú szállítóeszköz láttán szembesültek a helyzettel: ennyire közelről még nem látták jönni a halált.

Pár hónapja kértem időpontot egy hagyományosan jó hírű tüdőszanatórium vezető főorvosához. Így a sok kérdőjel mellé a kórház végül beillesztett egy pontot és egy felkiáltójelet: kiadták, hogy a vizsgálat napjára átszállítanak a szanatóriumba, alaposabb kivizsgálás céljából.

Az erdő és a természet ölelése sem enyhített azonban a tomboló hőkupolán, mivel ebben az intézményben sem volt klíma. Kereszthuzat hiányában a légmozgás sem tudott enyhíteni az egyre kibírhatatlanabb forróságon. Újabb gyógyszerek, intravénás injekciók, gyógytorna következett, és egy kedves pszichológus fiatalember is próbálta felfejteni a tüneteim hátterét.

A történetemhez kívánkozik még egy gondolatszál: Édesanyám nővérke volt. Fiatalon a gyermekkórházban dolgozott – miután gyors- és gépíróként egy banki kényelmes, jól fizető állást hagyott ott azért, mert kitalálta, hogy ő inkább csecsemő- és kisgyermekgondozást szeretne tanulni. Kedves volt, játékos, gyengéd és nagyon vicces. Az ő korosztályának nővérei és a mai ápolók között más a prioritás (természetesen ez egyéniségfüggő is): felkészültség, tiszteletadás, kedvesség, következetesség, empátia, szigor és bátorítás. A kedélyes barátkozás ma már nem igazán jellemző, de akadt olyan nővérke is, aki szívesen beszélgetett és megosztotta a gondolatait. Minden elismerésem a szakmában dolgozóké: helytállni úgy, hogy akármilyen kevesen vannak, időre végezni kell. Segíteni a beteget a gyógyulás útján akkor is, ha nehéz vele a kommunikáció, vagy ellenáll az utasításoknak. Összességében pozitív élményeim voltak, örülök minden találkozásnak.

Számomra új élményt jelentett a segédápolók jelenléte, akik az ételosztást, az egyszerűbb méréseket végezték, és segítettek, amiben tudtak. Ami viszont furcsa volt: a régi takarítónők hiánya. Ők régen minden beteget ismertek, az osztály „lelkeként” mindent IS tudtak, s nemcsak a tisztaságról gondoskodtak. Most mindenhol egy mamutcég alkalmazottai dolgoztak, naponta más jött takarítani – ami szerintem egy ilyen bizalmi munkavégzéshez nem igazán illik.

Az állapotom miatti kétségbeesésemben utánaolvastam, hogy az FSS-szindrómámmal élőknél van-e másnak is hasonló tünete. Érdekes módon azt a választ kaptam, hogy ez sajnos általános állapot idősebb korban. A leghatékonyabb megoldás rá egy BiPAP nevű lélegeztetőgép, ami éjjel-nappal segíteni tud a fulladáson, átvéve a légzés vezetését. Itt ér össze a történetemben néhány szál.

A tüdőszanatóriumban van egy részleg, ami kifejezetten ilyen gépekkel foglalkozik: alvási problémákkal élőket segítenek a gyógyuláshoz és a kielégítő pihenéshez. A főorvos úr által erre a szakrendelésre kerültem, ahol egy elképesztően kedves, figyelmes és tündéri főorvosasszony próbára adott egy gépet. A leleteimmel megkereste a legilletékesebb budapesti klinikát. Négy nap használat után hazamehettem, majd telefonon értesítettek: amint lesz üresedés, pár héten belül mehetek Pestre.

A szarvasokat a kerítés túloldalán hagyva, az épp enyhülésnek induló kánikulában a cimborám hazahozott hétfőn.

Csodák csodájára csütörtökön már fogadtak is Budapesten. Sikerült – ha kalandosan is, de – eljutnom a mentővel. Ott azt mondták: másfél-két hétig kell bent lennem. Ebből végül egy hét lett, mivel a gép kezelését sikeresen elsajátítottam. Közben rengeteg vizsgálattal próbálták leszűkíteni a kört, hogy tulajdonképpen mi is az, ami felzabálja a véroxigénemet. Az alap anatómiai eltérésekre és egy kardiológiai csoportra szűkült a bajkeverők listája – a kutatási expedíció még nem zárult le.

Itt is egy kétágyas szobában, egyedül voltam elszállásolva. Elég nagy szigorban telt az idő: az első három napban a szobát sem hagyhattam el, pedig a fél életemet odaadtam volna egy zuhanyzásért! De ezt is kiérdemeltem, és végül a legnagyobb elővigyázatossággal kiengedtek egy hordozható oxigénpalack társaságában.

Az éjszakai alvás-figyelésemmel, a gépek által, tervezték meg a személyre szabott beállításokat. Milyen erővel fújja- és szívja a gép a levegőt, éjjel és nappal. Két kamera és a testemen rögzített berendezés segítségével próbáltam aludni. Az első éjjel nem tudtam, de a többin összecsiszolódtam nagyjából a gép jótékony hatásával. Már nem csak ülve órákat tudtam aludni éjjel!

Az újabb vérvételek és tesztek mellett a napi elfoglaltság része volt a gyógytorna: a tornász megmutatta azokat a gyakorlatokat, amiket itthon azóta is napi szinten végzek. Pszichológust is küldtek; a kedves fiatal hölggyel gyorsan egymásra hangolódtunk. Képes volt a cikázó gondolataim vonalait lekövetni, és előremutató kérdésekkel irányítani. Csupa életszerető, kiváló szakembert ismertem meg itt is – köszönet a sorsnak értük!

Mivel elég sok időt töltöttem Budapesten az életem során, és a baráti köröm nagy része ott él, minden délutánra jutott egy kedves látogató. Találkoztam olyan régmúlt barátommal is, akit harminc éve nem láttam. Megannyi történet, bátorítás, szerető szó és ölelés. Nem vagyok az a panaszkodós fajta, de bevallom, néha megitattam az egereket is, amikor kilátástalannak tűnt a helyzet. A szeretteim viszont mindig tovagördítettek ezeken a hullámvölgyeken. (Pár szelfit mutatok a mosolyalbumból.)

Az otthonom rendjéről és Tigriskéről egy kiválóan összehangolt csapat gondoskodott – örök hála nekik, hogy ezt az óriási terhet levették a vállamról!

Mindenkinek nagyon köszönöm a közremükődést abban, hogy a gyógyulásutjára léphettem!!!

(Amióta hazaértem, Tigriske egy másodpercre sem téveszt szem elől, és hiába a géppel alvás, ő a fejemnél őrzi az álmomat.)

A barátaim nemcsak a lelkem raktárait töltötték fel, hanem a hűtőt és a fiókokat is. (Egyébként a konyhásoknak én igazán jó kuncsaft vagyok, mert nem válogatok és mindent megeszem, de azért elmondható, hogy a felismerhetetlen, ámde finom ételek állagán mindig tud javítani egy friss paradicsom!)

A testi és lelki feltöltődés, valamint a sok kérdésre csordogáló válaszok után remélem, eljutok oda, hogy az éjszakai BiPAP-alvás és az időszakos nappali rásegítés után újra tudok önállóan közlekedni. Ősztől-téltől pedig lesz egy olyan munkahelyem, ahova örömmel tudok majd bejárni, és az emberek hasznára válhatok.

Jónak lenni jó – és ha van hozzá elég oxigén, akkor sokkal könnyebb is.