Tudom, csöpögős ízé ez a Valentin nap és én se szeretem ha egyenesbe tolják az arcomba a frankót, na ezt kell szeretned…

Nem vagyok az a vezetgethető fajta, kemény és túl őnálló a személyiségem ( de ez most nem ide tartozik).Csak volt egy érzés, ami átvillant múlt héten az agyamon, megragadott és  azóta is itt zünnyőg a fejembe.

Szóval szerelem:

Régen óriási szél- tűz-jégeső-viharral érkezett,  mit érkezett berobbant, szétperzselt, átalakított , új utakat vájt a talpaim alá, aztán ahogy jött mint billegő füstárnyék ha elfújtuk a gyertyát eltűnt és már csak a szívbe karcolt erős nyomokat hagyott maga után.   Még mindig régi szerelmek árnyai suhannak a belső billentyűimen, és gondolat társítások révén számok- melyek személyhez láncoltak, lettek jelszavak,mert az ő szülinapját sose felejtem el, még ha száz éves szenilis anyóka leszek is tudni fogom…

Múlt héten ültem a munkahelyem fő folyosóján amire Dozsó a Kóma című thriller dermesztően sejtelmes fényei ( inkább fényének hiánya) lengi be, és vártam, hogy fél egy legyen , teletölteni szervezetem kiapadt tartájait ebéddel.  Rengeteg féle ember hömpölygött,  jöttek remélve, vágyva, félve, kiszolgáltatva, elgondolkodva tarka színű életekből. A folyosó vége vezet az udvarra és a bejövő fény misztikusan világitotta meg őket.

És ekkor érkezett az  érzés a szívembe,  – de jó lenne ha Ő jönne most, az Ő arcában látnám meg magam- és annyira elkezdet hiányozni a Pasi, akivel együtt élek 7 éve, és szeretem már 8 esztendő óta, és  meglibbentette szárnyát a szerelem újra.