Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország, ahol a postások nem csak leveleket hordtak… hanem titkokat is. Ahogy leszállt az este, és a hold fénye ráesett a Posta épületére, BEEEE! – egyszerre változtak át elvarázsolt birkákká.

És akkor megnyílt a föld a pult mögött, és egy titkos barlang vezetett le a Posta alatti legelőre. A  titkos, zöldellő legelőkön, ahol éjjelente szabadon kóborolnak, és füvet csipegetnek. Nem sietnek sehova, hiszen a napközbeni küldemények “úgyis ráérnek”. Ott friss a fű, postás zsákokból épült játszóterek, és egy mágikus kút várta őket, amiből friss bélyegragasztó szivárgott.

A Magyar Posta bizony egy elvarázsolt birodalom.
Napközben  egyébként a postások egészen hétköznapinak tűnnek: egyenruha, bélyegpárna. De ahogy az óra közeledik az éjfélhez, valami titokzatos történik. A főkapu reccsenve becsukódik, és a pult mögött álló postások szőrösödni kezdenek, fülüknél apró bárányfülek bújnak elő, majd halkan, de határozottan bégetnek egyet:

— Beeeee, kezdődjön a legelés!

Volt köztük egy főbárány, akit mindenki csak Postaúrnak hívott. Ő döntötte el, melyik levél melyik irányba megy.

A történetünk főszereplője az  egyszerű, kissé szótlan  Ajánlottlevél. Nagyon boldog lett amikor végre megtudhatta, hogy eléri régi álmát és beteljesítheti sorsát. Fontos Üzenet! – Erre vágyott, hogy célba jutasson egy igazán komoly üzenetet. A boríték szépen rázáródott a levélpapírra, amin betűk, számok  és különlegesen szép írásjelek sorakoztak, két oldalon keresztül! Nem tudta értelmezni, de a súlyát érezte, ez egy kiemelkedó és nemes cél.

 Veszprémből  pénteken indulva Szegedre érni, legkésőbb hétfő estig. Az utazás első napján  még bizakodott. “Hipp-hopp, egy nap, és ott vagyok!” – gondolta álmodozva.

 Második munkanap hajnalán azonban a postás szekér megbotlott valahol az ország térképén, és a levél  Tiszavasváriban találta magát.  Ez egy háromszázötven kilométeres, rossz irányú út, hisz a végcél nagyon messze került a szemei elől! Szomorú lett, talán pityergett is volna, de a Fontos Üzenetet nem lehetett csak eláztatni, hogy olvashatatlanná váljon. A levél ott álldogált a tiszavasvári posta egyik eldugott polcán, és csendesen számolta az órákat, majd a  napokat.

Mellette egy idős képeslap sóhajtozott: “Én tavaly indultam, és még mindig várok.” Ha egy csigára rákötötték  volna a borítékot, lehet, hogy már ott lenne Szegeden, ráadásul különleges, csiganyálas díszítéssel.

Itt  is bélyegragasztós kút csordogált, zizegett a mágikus léghűtés, és minden este új útvonalakat terveztek a leveleknek.

 „A jó dolgokhoz idő kell” – bégette Postaúr  mindig bölcsen, miközben elrágcsált egy csomagszállító papírt.

Postaúr, a vezérbárány havi öt millió forintot tesz zsebre — plusz igazgatósági díj, egyéb juttatás, prémium… ő csak egy a nyájban, a helyetteseivel együtt havi húsz millió forintjába kerül a postának, akarom mondani az adófizetőknek!

A vezérkar aranyszínű szánkón utazik a prémiumok hegyére, miközben a kis levelek és csomagok állomásról állomásra vándorolnak . Néha teljesen másik megyébe, máskor talán másik mesébe is.

Míg a  postások minimálbér körüli juttatásért dolgoznak alig kétszáz ezer forintért. Szinte minden tizedik dolgozó cserélődik — a munkahely légköre mérgező és fojtogató, a fizetés pedig alacsony, hiába az éjszakai varázslat.

Bezzeg a vezérbárány SUV-ja mindig időben megérkezik”

Az Ajánlott levél naivan hitt abban, hogy szerencsésen fordul majd az útja, leveszik a polcról és rohanhat a célja felé. Még nem tudta, hogy a Postabirodalomban az ígéret és a valóság között egy egész titkos legelő húzódik. Talán a birkák titkos tanácsa döntött így, hogy elfelejtették, miközben a postavezérek számolgatták a milliós fizetésüket.

A dolgozók odafent nyáron is a télapós giccsparádé és a gusztustalan műanyag strandfelszerelés árnyékában görnyedtek. Éhbérért, miközben a vezetőség egyre újabb, életképtelen pazarlási terveket kovácsolt. 

Mert ugye, ha nincs versenytárs, akkor nem is kell sietni. Minek? Egy csigával versenyeztetve is a csiga nyerne — ő legalább nem menne Tiszavasvárin át Szegedre.

Végletekig elkeseredett Ajánlottlevél szíve vissza vágyott a Családjához. Vagy elszaladt volna az erdőbe szégyenében , amiért nem tudta teljesíteni a feladatát.A keddből, szerda lett, és ugyanazt a műanyag művirágot látta az elsárgult kis asztalon, a rádióból retró zene recseget. Sírni lett volna kedve, de neki nem szabad.

Megvirradt a reggel, egy riadt tekintetű postás futva dobta be az Eltéved levelek zsákjába. Feldobták a postakocsira és újabb kettőszáznyolcvan kilóméteren át zötykölödött- hánykolódótt Szegedig. Egy halk sóhajt megengedett magának, nincs minden veszve!

Anyám büszke lesz majd rám!

Egyszer volt, holnap volt, volt egyszer egy ország, ahol a levelek úgy utaztak, mint a mesékben: hosszú, kanyargós, logikátlan utakon, mintha egy részeg térképrajzoló tervezte volna az útvonalat.

Így történhetett, hogy a hivatalos levél útja egy mesébe illő kanyarokat vett, és mire célba ért, lehet, hogy már új naptárat kell nyitni. Vagy új törvényt írni amiben végre eltörlik a posta egyeduralkodását, hogy valódi verseny legyen. Az ügyfelek, akiknek nincs más választásuk — hisz , nincs más —, ott álltak a rozzant épületben,  a sorszámhívó sípolását hallgatták, miközben próbáltak hinni benne, hogy a sor végén tényleg lesz egy igazi megérkezés…

-kézbesítve-