Minden tekintetben formabontóan alakult az elmúlt  őt hónapom.

Gondoskodni, felelőséget vállalni és a megszokások szerint  rendezni libasorban a hétköznapok rendszerét, ez volt az elmúlt több évtizedem rendszere. De idén, augusztus  16.-tól  mindez teljesen fejre állt. Fiam kikísértem a repülőtérre, útjára bocsájtottam a távoli felnőtt létbe, bízva abban, hogy elegendő lesz a muníció ahhoz, hogy sikeres és elégedett hétköznapokat szervezzen magának egyedül. A repülőtérről a belvárosig a helyi busszal végig megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim, mint amikor a repülőgép felszállt velem Máltára és azt a szépséget amit felül nézetből lát az ember, nem lehet nem meghatódva szemlélni.

A legfőbb origóm távolba kerülésével párhuzamosan a munkahelyem is elveszett, így céltalanná váltam átmenetileg. A hétköznapok kontúrok nélkül szétcsúsztak, idomultak a természetes bioritmusomhoz, ami nagyon eltér a normálistól.  Délelőtt 11 órától hajnali 3 óráig vagyok üzemképes, és az agyi kapacitásom ihletettsége éjjel éri el a maximum fordulatszámot. Ahogy éjfél előtt elaludni, csak lázas betegen, vagy extrém fáradtság esetén tudok. Megélhettem a teljes szabadságot, a kétségbeesés hullámzásával egyetemben. Munkanélküliként gyártottam a motivációs leveleket,  önéletrajzokat küldtem zsákszámra, mellette továbbképzési lehetőségeket is keresve.  Állásinterjúk,  végeláthatatlan levelezések, fél napi alvások,  barátok általi érdeklődések és leendő munkahelyekre való beajánlások sorozatában teltek a hetek – hónapok. Esténként videó chat a fiammal, mintha részt vennénk a hétköznapok hömpölygéseibe.

De ez is egyfajta gyász, hisz egy már nem lévőt kéne elengedni és egy újat felépíteni helyette.  Új életmodelt meghonosítani új szabályokkal, amikbe nem szerepel az esti rutin tízórai készítés és bezacskózás, a reggeli ébresztgetés kávé illattal, a délutáni, mivoltmaasuliba- és hallgatom a leckét, mondjad csak. A dolgozós, kollégális megbeszélések, és már megint hónap vége közeleg, ZÁRÁS!!!!  – Ezek a rutinok kikúsztak és maradt helyettük, az egésznapos pizsamába ténfergés, telefonon logikai játékok győzelemig hajszolása, és a napi egy főt étel evészete valamikor 5 fele.

A filmek és könyvek, nem tudtak lekötni, csak részben, a zene az ami megmaradt, bár a szegény basszusgitáromat a leporolásomon kívül nem érintettem , pedig szerettem volna legalább egy dalt megtanulni, mire haza ér a gyerek, hogy megmutassam annyira nem vagyok elveszve Nélküle. Még a kedvenc törzshelyemre se mentem el az elmúlt időkben, és koncertre is csak a régi kollégákkal kétszer. Moziba és barátokhoz jártam el, sokszor hirtelen meglátogattak jó emberek, akik rám nyitották az ajtót.  Így aztán billegve a semmi küszöbén, néha megbicsakolva próbáltam víz felszínen maradni.

Őt hónap az sok idő, koordináták újra kalibrálásához még nem elég, de a célon rajta vagyok. A kapuk előtt állok ismét.

Nyitva a szívem váratlan kanyarodásokra és meglepő helyzetekben való ragyogásra.

Az élet akkor is szép!

Öt hónap után újból együtt elmehettünk Szabó Balázs Bandájára bulizni, az energia raktáraim  feltöltve várják az új utakat 🙂

https://photos.app.goo.gl/eaHNqCX8jHPFU5EZ9

Kívánok Mindenkinek boldog ünnepeket, szeretetben és megértésben gazdag napokat!

Szeresétek azt, aki hagyja magát <3