Vannak időszakok amikor minden átrajzolódik.

Ez most pont ilyen és tart, több , mint fél éve.

Van amikor átrendeződik az útirányterv, vagy a térkép maga, és a kiszögelések is eltűnnek.

Az ember ha életképes , tud alkalmazkodni és változtatni.

Erről a nagy térkép átírásról mesélnék Nektek, fogadjátok ezt az “útinaplót” szeretettel.

Úgy gondoltam, hogy az igazi barátságok az ember első húsz évébe kötetnek, és minden utána érkező új lélek csak ráadás, vagy nem olyan erős indákkal csimpaszkodik ami életfánkba.

Van három személy, akik a húszas éveim vége előtt ismertem meg, és maradtak kisebb-nagyobb kanyarokkal az utazásom részei. Így történt meg, hogy tavaly októberben elveszítem egy tartóoszlopot az életem épületéből. Egy egyszerű gyengeség és gyávaság turmixának elegyéből. Összekötött minket a középiskola időszaka, zenei vérvonal és sok közös élmény. Ennek megkoronázása lett volna az, hogy a jó időbe előre megvett jegyekkel elmenjünk együtt arra a koncertre, amely zenekart még ő ismertette meg velem 1990- ben.  A vasút felé közelítve felhívott, hogy ott vár, de nem fog velem tartani. 

Annyira lesokkolt a hír, hogy hirtelen nem is tudtam mit mondani. 

“ –  Majd személyesen megbeszéljük. “ közöltem vele idegbe hajló elfúló hangon. A tett színhelyén közölte, hogy napok óta egészségügyi probléma lépett fel, ami miatt nem tud a koncertre bejönni, de elkísér. Mondtam neki, semmi értelme, inkább maradjon itthon és kúrálja magát. De még mindig nem értettem a dolgot, szerdai napról volt szó, és ő már vasárnap nem volt jól. Az eltelt  három napban miért nem tett célzást sem arra, hogy nem tud / akar velem tartani? Szelíd természetem ellenére, mondtam neki, most jobb ha elmegy a vasútállomásról, mert esküszöm megütöm.

Mivel ő intézte a közös szálláshelyünket, és a helyjegyét se tudtam volna a koncert előtt eladni, ezért az agyamba tódult ezer millió kérdés és kétségbeesés. Evvel a helyzettel teljesen kiírta magát az életem hátralévő részéből.

(Azóta kétszer találkoztunk, de ezt a sztorit nem beszéltük meg, mert indulat nélkül máig nem tudok rá gondolni. Születésnapomra megköszöntött, aztán a városban összeakadtunk egy pohár borra.)

 

A vasúti pályaudvaron láttam egy fickót, aki erre a szerelvényre várt, és többszöri nekifutásra abba a kabinba kötött ki, ahol én is forrongó agyvízzel beszálltam. 

Az élet mindig az egyensúlyra törekszik.  András (mert, hogy itt hívják az urat) beszédbe próbált elegyedni az utas társakkal. A fiatal tarka ruhát viselő buddhista fiatalember a maga világába fordult, míg mi felfejtettük a közös élményeket és kapcsolódási pontjainkat.  Mesélte, hogy épp Szentendrére tart egy barátjához, mert három év Veszprémi élés után oda fog költözni . Számomra Szentendre az a hely, ami egy külön kis sziget a szívemben, mert olyan emlékgravirokat kaptam ott, amit soha nem lehet eltüntetni a szívpitvarom legfelső polcáról. Az élmény folyamok között  még mesélte azt is, hogy a Szentendrei haverja egy angol pasi, akit régről ismer. Viccesen rákérdeztem, csak nem a Jim? Erre elkerekedett szemekkel, de, bizony ő! Felhívta és kérdezte tőle, hogy mond e neki valamit az én nevem? Persze, válaszolta az Veszprémi kiscsaj, jó fej nagyon, és odaadta a telefont és váltottunk pár mondatot. András mesélte, hogy ő nem hívő ember, de mostanában sok érdekes dolog történik vele, amit mintha valami felettes erő rendezgette volna.  Igencsak kicsiny az esélye, ilyen véletlen találkozásoknak, ahol a szálak végülis összefutnak.  És így alakult, hogy ez az ismeretlen ember az utazás végére, cimborává vált,  egymás történetébe beszállva, nevetve köszöntünk el egymástól a Szentendrei Hévre várva.  (A kapcsolat azóta is megmaradt.)

Közben telefonon lerendeztem, hogy legyen szállásom és a majdnem egy éve megvett jegyemnek legyen gazdája, aki örömmel oldódik fel velem a zenei csodában.  Így Ádám barátommal együtt mentünk a sportcsarnokba, ahol a nagy tömegből valaki megkocogtatta vállam,

 – Móni te vagy az? És egy ismét fantasztikus emberbe botlottunk, akit facebookról már régóta ismerek, de személyesen még nem sikerült találkoznunk.  Mátyás és csodás kedvesével hangolódtunk a koncertre négyesben.

És a kiegyenlítődés még nem ért véget. Annál a hölgynél aludtam aki nyáron a Kétfarkú kutya táborba fuvarozott le, és a koncerten a mi szektorunk melletti helyre szólt a jegye. Az átbeszélgetett éjszaka után, másnap reggel a nagy Budapest utcáin lépkedve a legnagyszerübb basszusgitárossal és Tündérfivel (Horváth Gábor)  összeakadtam, aki örömmel mesélte, hogy februárba jönnek Veszprémbe koncertezni a Balaton zenekarral.  És az új spirál forgása még  mindig nem állt meg.

Volt egy  több mint három  éve elhúzódó találkozás egy csontkovács barátommal, Péterrel aki egy személyben egy többkötetes regény és varázslat. Ez is létrejött, és egy nagyon élménydús beszélgetés, csontok össze vissza való nyomorgatása után, felfrissülve, erőteljesen, örömben váltunk el. 

Ajándék lelkű, különleges emberek vesznek körül és ez mindig erőt ad. Van, hogy a szereplők kicserélődnek és ki  pörgünk valaki köréből, de valószínű azért, hogy új szereplő lépjen a helyünkre. Ez a folyamat építi a lelkünk is, remélem.  Próbálok nem veszteségként megélni ilyen fordulatokat, de az élet folyamatos változás. Az ember hajlamos arra, hogy magába keresse a hibát, de van az úgy hogy nincs is hiba, csak elcsúsztak egymás mellől az idomok.

Ehhez el kell mesélnem két másik történetet is.

Járok a munkahelyem által szervezett továbbképzésre, amely egy pedagógiai módszertan elsajátítása. Sok élményteli játék által és természetesen sok száraz elmélet is váltakozva. Elképesztő sokat nevetünk és van, hogy a könnyeinket próbáljuk láthatatlanná tenni. De így kerek, hisz mindenki érez és reagál.

Egyik ilyen alkalommal volt, egy olyan gyakorlat, ahol név nélkül kellett sorsolás által kihúzott csapattagokat jellemezni. A csapatunk egyetlen férfi tagja húzott engem és leírta öt pontban mit is gondol rólam, a többieknek kellett kitalálni, kiről írt.

Mások szemében tükröződünk vissza, és ez ismét előre visz akármilyen kanyargós is az út. Ez az öt sor óriási ajándék volt nekem, és emlékként hordom magammal. (Poén, hogy a kollégámat is Horváth Gábornak hivják, és volt, hogy félre ment egy telefon hívás)

Értetlenkedve álltam egy  másik helyzetben , ahol egy ember a saját kisebbrendűség érzését mások elleni arroganciában fordította le, és nem értettem, mi ezzel a szándéka. Kifakadtam, hogy az én 140 cm- magasságommal nekem csak az a bajom, hogy a boltban meg kell kérnem, hogy valaki vegye le , az amit szeretnék, amikor nem érem fel.  De ettől még nem vagyok frusztrált és bosszúálló. Erre az egyik  ismerősöm, csak szelíden annyit felelt: 

“-Mert a te lelked egészséges!”

Mindegy hogyan nézünk ki és mennyire vagyunk piacképesek a mai húspiacon, a bennünk rejlő irányjelző a lényeg, tudunk e nyitottnak lenni szeretni és szeretetet elfogadni. És kik azok akik végig maradnak velünk, ez sem rólunk szól, hanem arról hogyan csiszolódunk egymáshoz, és az élek mennyire maradnak karcosak.

https://photos.app.goo.gl/vdDVAq8udaN6yzir9