A Félfülű  Plüss Nyúl legendája

I. rész.

Pont belátta az egész birodalmat. A legfelső polcról alátekintve nem is volt nehéz dolga. Minden a lábai alatt hevert és nyugtázva, hogy a rend továbbra is az ő malmára hajtja a vizet, szusszant egy tappancsnyomnyi időt.

A fenti polcon csak  különlegeseknek akadt hely, a társaság elég változatos, bár mindenki a maga ténykedéseit intézte, vagy álmodozott egy nagy játékról. 

Fél füllel létezni és puhának is lenni nagyon nem egyszerű, de Tepsifülesnek (így hívták csúfolkodva a háta mögött, aminek egyébként értelme nincs is, hisz mi köze van egy nyúlnak a tepsihez???) Sikerült néha, hogy túlérjen az árnyékán. 

Itt volt még a zöldszemű mogorva sánta mackó is, szomorúságait kesernyés és néha bántó humorával leplezte. Beszólt, kritizált és nem tetszett neki igazából semmi se. 

A játszótéri keverék , barna foltos kutya meg csak a sarokban gubbasztva szúrós szemmel nézte a világot. Képes volt órákig teljes észrevétlenségben megmerevedni, akkor biztos nem is kell másokkal haverkodni. Nem szerette az embereket ő se, ahogy a felső polc lakói nagyjából mind a zent(?) humanoid-talan térnek képzelték. Nincs sérülés, nincs fájdalom, a dolgok kerekek és egyszerűek.  Mindenki a maga védelmi mechanizmusát kifejlesztette, csak véletlenül se jusson eszébe senkinek se levenni őket  a polcról. De a látszat azért jócskán ferdít, mert mind a maguk módján szeretni valóak, és egy örömérintésben feloldódni való csupa babusgatni való játékokká váltak. 

Hány ölelés egyenlő kettő elhajítással és megtaposással? 

Ölelve  lenni bizony a legesjobb. De ezt soha senkinek nem vallanák be.

Félfülű amúgy igazán pajkos és kalandvágyó jószág volt, aki meglátta és kíváncsivá vált irányába az igazán meglepődött, mennyit lehet vele nevetni, bújócskázni, körbeszaladni a szobát csukott szemmel is és répaevő versenyt tartani. Bár volt aki viszolygott tőle, és inkább félrenézve kerülte a kontaktust. Ki tudja mire képes egy ilyen plüss nyúl???

Világ Váró, mivelhogy ez volt ennek a helynek a neve, ahol lakott Félfülű és a többiek, akikkel osztozkodott a legfelső polcon, egy tarka-színes mókás hely az állandóan átvonuló  sok látogató miatt. Mindig akadt egy újabb történet, amin lehetett eleget kuncogni, vagy éppen bebúsúlni akár. Minden Látogató egy két lábon járó regény, ami fordulatosabbnál-kanyargósabb emlékeket hoztak, és néhányat itt is hagytak, a sarokban lévő szelektív kukákba helyezve.  Mert csak az ostoba cipel felesleges terheket a táskájában (Kivétel ez alól azon nők halmaza, akik rejtélyes módon bármekkora méretű táskában képesek voltak elrejteni egy igazi fekete lyukat, ami elnyelt a körömreszelőtől- sebtapaszon, mentholos cukron és eperízű szájfényen át, használatában reménykedve, óvszert is. És ezért mindig mázsás súlyuk volt, és persze a lényeg mindig legalulra keveredett el.). 

Rottyon lévők… – igen ezt a mondatot Félfülű nem tudta értelmezni sokáig, míg a hátsó kerekeitől megfosztott sárga csuklós busz el nem magyarázta neki, hogy azok az emberek akik pillanatnyilag bambán és maguk elé meredve lehajtott fejjel járnak, mert elvesztettek valamit az útjuk során, na azok a rottyon lévők. Pityeregnek, vagy valami pótszerrel próbálják leplezni a fájdalmukat, és sajnos sokan bent is maradnak ebbe a halványbarna színű mélabús állapotban és szenvedélybetegek lesznek . (A szenvedély az miért betegség, ezt se értette igazán?!). Vagy nagyon vagy egyáltalán nem, de szenvedély nélkül, milyen lehet az élet?

Félfülű próbálta megérteni a körülötte átsuhanó képkockákból a sorsokat, és segíteni azokon, akik hagyták magukat. 

Volt aki visszatért hozzá a puhaságba beletemetkezni, az a karakteres arcú,  vakító kék szemű, daliás hercegfinek kinéző. Plavooki, amikor először belépett az ajtón, a levegőt megállította és a légy zümmögését is lehetett volna hallani biztosan, Félfülű annyira kíváncsivá vált, hogy minden erejét összeszedve összebarátkozott vele. Úgy érezte akkor, ha nem érintheti meg, abba bizonyosan bele fog pusztulni. De mint minden nyúl tudja jól, nem biztos, hogy a legnagyobb levelű és magasabban zöldellő rejti a föld alatt a méretes répát, hiába mutat széles mosolyt bárki is, lehet ő sír a leghangosabban amikor nem látja senki. Ebből a leckéből tanulván, megfogadta és megértette, senkit nem lehet megmenteni önmagától, és hiába a külső varázslat, attól még a belseje kukacok rágta rothadás is lehet. Néha jó volt azért reményt csempészni Plavooki  napjaiba. De aztán többé már nem vette le a polcról és nem akart vele játszani.

Egyébként el sem hitte magáról, hogy képes ilyen nagy és szép embert boldogsággal körbe burkolni, még ha csak játszásnyi időkre is.  Felbátorodva és tanulva a hibákból, már nem akart kapaszkodni senki kezébe, még ha jó is lett volna kicsit hátradőlve hagyni, hogy vigye a víz. Egy Félfülű nem engedheti meg magának, hogy mástól függjön!

A sánta barnamedve, kergetve az álmait és magához édesgette a rímekbe szabott brummogásaival a játszótársakat, de ugyanolyan maradt, mint volt mindig is. Csak rövid ideig engedte meg , hogy játszanak vele, nem talált igazán partot és aki örökbe akarta volna fogadni, azokat mind sikeresen elmorogta maga mellől, csak a nagyon hátrányosan halmozott játszótársak fogták volna utolsó percéig a mancsát, azt meg ő nem érezte  méltónak. 

Az a keverék foltos kutya sok sok árulást és elhagyást megélve, eltompította az érzékeit és egy ölelésre vágyott néha, álmában biztos egy köré gömbölyödő test melege adott neki elég erőt ahhoz, hogy állát felszegve, dacosan és némán elviselje a lét könyörtelenségeit. De nem volt  elég bátorsága és bizalma abban, hogy megérdemli a jót, megfosztotta  saját magát attól, hogy boldog legyen.

 

II.

A Felhő

 

Alig észrevehető halk morajlással közelített, kesernyés szagot hozva magával. Csendben lopakodva körbekerítette a vándort, míg a sötétség ráterült nehéz kabátként. A mozdulatlanságba ragadt ember eleinte megmártózott önmaga sajnálatában és abban, talán megérdemelte ezt az öltözetet. De aztán felvillant, lehetne ez másként is. Mint az ólmos álmosság a szempillákon ragasztotta le az érzékeléseket. Átmenet nélküli  gyors váltásokban az eufória és tetterő hirtelen torpant meg, és fordult a csillagtalan ég sötétségébe, és semmi nem volt hívogatóbb, mint egy álom, ami nem engedi többé és belesüpped a futóhomokszerű csendbe.  A Felhőnek volt egy társa is a Rianás, néha elkísérte, és leterítette a vándort. Gyomorból induló spirálszerű félelem kúszott felfelé a gerincoszlopon és idegvégződéseken keresztül,  lebénította teljesen és csak arra tudott gondolni, hogy mindjárt itt az ájulás és zuhanás a végtelen szakadékba. 

Ezek a  nem csak az elrontott sorsú emberek kiváltságai, hisz érthetetlen módon a legerősebb, sokszínű fényben fürdő,  sikerben elázott lelkek vállára is rá tudtak telepedni. Mostanában gyarapodott a fekete keretes hirdetések száma, ami érthetetlen veszteségként könyvelte el, hogy  már elfogyott az utolsó csepp víz is a pohárból és saját maguk vetettek véget az utazásnak. Felfoghatatlan fájdalom és értelmetlen távozások száma egyre csak nőtt az idők folyamán, pedig kéne, hogy legyen valaki aki a felhőt és rianást egy varázsütéssel  el tudja kergetni,  meghallja a belső sikolyt. Egy kéz, amely  villanyt kapcsol a sötétben, hogy a  szabad égen át tudjon tündökölni a Nap és a jövő  energiája. És legyen új holnap mindenkinek.

Világ Váróban sok zeg- és zúg, polc és szekrény sorakozott, kanapé és hintaszék is, mindenkinek a saját vágya szerint. Aki erre járt, találhatott nyugvópontot, töltőállomást, 

Félfülű most is lóbálta a lábát lefelé és nézte a gurulós bőröndökkel és szatyrokkal felpakolt emberek morajló sürgését, és arra gondolt, vajon milyen otthon várja őket, mi csal mosolyt a megfakult arcukra és van e bennük elég erő, hogy új napot kezdjenek.

Mindenki arra vágyik, valaki gondoljon rá mielőtt elalszik, és kívánjon szép ébredést , célokat amiket elérhet és olyan társakat akik nem támadnak ellene, talán csak ennyi a lényeg.

Az életében átvonuló látogatók, akik a Váróban megpihentek, talán megérezve, hogy nem a tökéletesség az öröm egyetlen forrása, és a veszteséget lehet előnnyé is átgyurmázni,  és az élet egy igazán jó játék is lehet.

Félfülű  bármilyen új utat elkezdett és próbált a szembe széllel is dacolni, mert a legnagyobb harc a bennünk lévő félelmek legyőzése, apró lépések által. Minden nap próbálta élesíteni a hallását, összpontosítani arra, hogy jobb lenni , mint nem lenni.

A lényeg csak ennyi. 

No meg tiramisú, vodka és szép szerelem jusson minden szombat estére.

Folytatás  majd előbukkan…