Még nem írtam mesét, ez az első, fogadjátok szeretettel!

 

Eszterke, a nagyon távoli hercegkisasszony ivadék nyaralásnak álcázott felfedező útra ment. Bal vállán Álommanóval, ridiküljében cimboráját a cserfes koboldot vitte magával a hosszú útra. Tarisznyáján (Napszaknak megfelelően) a Nap és a Hold utazott a legfrissebb gprs adatokkal, ha netán a Nevesincs utca  Akárhány szám előtt rátört volna a pánikroham, mert nem tudta hol van. Ők mindig megsúgták neki merre szedje a harminchármas méretű apró lábikóját. Már majdnem épp zuhanni kezdett a Föld vonzásának megfelelően, de a teljes arcra esést még megállította. Mert megint elálmélkodott és a gondolatai három utca hosszal előrébb loholtak a lépteinél , megbicsaklott a lába.

Igazán szomorú arcot látott maga előtt a poros út szélén. Gondterhelt ábrázata és elrévülő tekintete azt sugallta, ez nem igazán az ő nyertes napja. Még sóhajtozott is a nagy elmerengésben,  a keresztbe vetett lábain könyökölve, kereste a válaszokat. 

Békaúr, merthogy így hívták összerezzent az új ismeretség láttán, főleg, hogy kishiján ráléptek, nem túl szerencsés egy ilyen  sötét felhőkkel tarkított ég alatt a nyár végén.

– A Csillagköz utcánál a sarki  Napfény presszó mellett kellett volna el mennem, éreztem, de a lábaim nem engedelmeskedtek, lám majdnem a balesetin végeztem.  Most aztán igazán eltévedtem. 

 Mondta Eszterke a magába roskadt Békaúrnak. Gondolta  talán, kaphat útbaigazítást.

– Én nem lennék ám jó Királyfi! – motyogta maga elé meredten, nem is észre vételezve a szolid segítség kérést.  -Mert, ki akarna egy középosztálybeli egyszerű ,  negyven pluszos , elvált kissé leamortizált férfit, a szőke daliás herceg helyett?  Mosni rám, meg élére vasalni az ingeket és azért kétfogásos ebédet is az asztalra rakni?

 ( A szúnyog pörkölt, nokedlivel, volt az igazi gyengéje,  amit nem tudhat mindenki  háziasan elkészíteni, meg ha emberré változna ki tudja milyen bődületes gusztusa lenne, még talán a disznó lábát is megkívánja néha napján le sütve párolt káposztával). 

Sóhajtására még az út menti virágok is beleremegtették szirmaikat a szomorkodástól.

– Elnézést Békaúr, én csak szeretnék haza találni, nem ismerek semmiféle Herceget, tudna segíteni?- kérdezte Eszterke megszeppenve, hallva a szomorú monológot és látva a nagy bú- felhőt Békaúr feje felett.

– Minden erre járó hölgyemény azon fondorkodik, hogyan is lehetne szempillantás alatt az élete egy Disney álom, ide jön, lesmárol és övé a fél ország, luxus, élvezetek mindenféle meló nélkül?  Elfáradtam a bujdoklásba, levelek közötti álcázásba, nem vagyok én kaméleon! Te nem arról álmodsz, hogy minden napon az legyen a legfőbb gondod, hogy trendi legyél és jó influenszer ezerszám követővel, akik rád irigykednek?

– Tudja Békaúr, az emberek lehetnek ostobák és másnak akarnak megfelelni úgy, hogy nem is boldogok, szerintem egy barát, akivel jó nagyokat nevetgélhet az ember és szereti élvezni az esőt és a főzést is az sokkal több kincs, mintha a fele ország a földhivatalban a nevére volna írva. A legjobb gyógyszer mindenre a nevetés! 

Ha lehet most még hangosabban felsóhajtott a béka, a fák lombkoronái is szolidárisak voltak és potyogtatták leveleiket, a mélységes fájdalmas jelzés után. 

– Ha van olyan barátod aki elkap bármi történjék is, amikor csukott szemmel hátra dőlsz, akkor minden a tied, és biztosan van olyan akit nem zavar, hogy álmodban hortyogsz és reggel nem találod meg a szavakat a szádba.  Most viszont szeretnék hazajutni, de előbb még elárulom, hogy a királyfiak biztos mind unalmasak, mert azt hiszik magukról a szépséggel mindent helyettesíteni lehet. Nyugodj meg, biztosan nem foglak titokban megcsókolni! Segítesz megtalálni az  utamat haza felé?

-A francia konyhát ugye nem szereted? – kérdezte Béka úr, és  széles mosolyra fakadt, közös szelfit készítettek és a feje felett a sötét felhő kipukkant egy szempillantás alatt, és haza vezette Eszterkét a Pontjóaholvagy utca 666. szám alá.