Sokszor sok helyen, nem éreztem magam annak aminek kellett volna, vagy amit éppen elvártak volna tőlem.

Az első kiborulásom egy hivatali ügyintézés kapcsán akkor volt, amikor le kellet írnom , hogy mi az éppen családi állapotom. ÖZVEGYASSZONY  nem  az nem lehetek én, hisz van egy szerelmem a szívemben, igaz többé már nem fog csörögni a kulcsa a zárban ( pedig várom!!!!) és többé nem fog belecsókolni a nyakamba hátulról, ha haza érve épp mosogatás közben találna) . Sose éreztem magam annak aminek kellett volna, nem voltam se béna, se elvakult vak hitű keresztyén, nem voltam ártatlan, se szajha… mindig valaminek a peremén álltam és próbáltam nem borulni nagyot.  Most mégis, úgy érzem nagyon a kés pengéjén állok és várhat bármi ide- vagy oda át, az én felelősségem megtartani a súlyt. A Fiamra nézek, aki kénytelen Apa nélkül és az emlékeiből építkezve a szívünkben örzött Apával felnőni, és én aki a nyakába gaóban őrzi a férje hajtincsét, mintha vele lenne. Nem vagyok igazi  özvegyasszony. csak az aki nagyon szeret egy pasit aki nem ér haza.