Próbálom össze rakni kockánként azt a hetet.  ( 2012. október 15-20.)

I.

Annyira egy nagy masszává állt össze, hogy az eleje (indulok és este kimerülten álomba zuhanok sírva) volt a biztos pont, és hogy a GYEREK elvan látva. Mert akkor és azóta is ő a legfényesebb pont az életemben)

Onnantól fogva hogy 2012. október 15 este haza támolyogtam az ismeretlentől rettegve és görcsösen kapaszkodva a reménybe, hogy ez csak egy kibaszott átmeneti állapot a gyerek a sárga autós ágyába aludt  és én  lerogytam az ágyra.

N. elmondta minden rendben volt és én semmit nem tudtam biztosan csak annyit nem agyvérzés és nem bénult le csak most  kómában van, mert leállt a légzése, de holnap majd többet tudnak. Az intenzívre nem engedtek fel, és a ruháit is haza hoztam . (ott nem kell csak lepedővel takarják le)

Másnap írtam pár sort az osztályfőnöknek, hogy baj van , majd megyek a gyerekért. De ott fogott és elmondtam neki, hogy tegnap nem tudtam eljönni és milyen jó hogy nem jöttem, mert a férjem rosszul lett és a mentőt kellett kihívnom hozzá (és N. belehalt volna ha a keze között lett volna rosszul és biztosan meghalt volna ott mielőtt a kórházba lélegeztető gépre rakják).

Bementem a kórházba, ott találkoztam Zsuzsával aki épp N. szerelme volt, és épp egy éve Apámnál is bent volt velem  ugyanott,  és megkértem, legyen velem, hátha neki többet mondanak, mert ő mégis lehúzott ezen az osztályon több évet.

Elviszik újabb vizsgálatra, ha végeznek elmondják mi lesz vagy mire lehetne számítani.

A folyosón ültünk hárman, és én felhívtam a háziorvost akinél előtte nap jártunk  (beutalót kunyeráltam tőle,  vizsgálják már ki miért ugrik fel 210 fölé a Szerelmem vérnyomása amikor a szíve rendben van, a szív kórház vizsgálatai alapján.  És a későbbiekben a transzplantációra alkalmas szép szíve ma már egy 58 éves férfiben keringeti a vért) és elfulladó hangon mondtam a háziorvosunknak, itt vagyunk, kómában fekszik, tegnap még együtt voltunk ott és nevettünk a rendelőben.

Még sajnálkozott Dozso kint az autónál, hogy mennyire kevés lesz a fizuja, hisz még egy hetet otthon kell lennie.

Igen és akkor elvitték, majd láttuk vissza is hozták, vártuk a csodát és a jó hírt. De nem jött.

És a ahogy  most mentem a kórházba Micikét látogatni jutott eszembe az a mondat, amit ezután hallottam.

Behívtak minket egy tárgyaló- féle szobába, hogy Dozso kezelő orvosa szeretne beszélni velem.

Zsuzsa is bejött, hátha több minden információ áthalad a ködön ami körbe vett.

Bemutatkozott az orvos, elmondta ő kezeli a Szerelmem ( dr. S.L.) ismertette az eddigi eredményeket, hogy tényleg ez nem agyvérzés, de viszont az agy törzs elhalt az oxigénhiánytól amit az érelzáródás okozott. A képi diagnosztikai eljárások a legrosszabbat igazolták, nagy a nyomás az agyban és még ha ki is tisztulna az elzáródás az elhalt részek már nem hozhatóak helyre.  Elmondott mindent, amit tudni lehetett, hogy mindent megpróbálnak, de annak a nagy kiterjedésű elhalt résznek már nem lehet helyre állást remélni.

Megfogtam Zsuzsa kezét és már nem tudtam higgadt maradni. Kérdeztem és Ő válaszolt minden felvetésemre.  Félre hallás miatt, de szóba került a donáció is. (kedvenc filmjeink között volt a 21 gramm- és teljesen egyértelmű volt, hogy ő is azt akarná, más éljen általa, ha neki már nem engedelmeskedik a teste, mert tönkre ment a vezérmű)

És ami ma jutott  eszembe  “…október- november hónapban valahogy közelebb kerül a Föld az Éghez, és könnyebben elmennek az emberek a túloldalra. “Mondta L.

Apám is előtte egy évvel novemberben  ment el (erről már írtam, mennyire utálta a páratlan számú éveket és ő  betalált a tutiba 2011-11.-11-én állt meg a szíve).

Haza fele rosszul voltam, bár hányni se tudtam mert nem volt étel bennem, és azutáni egy hétben szőlőcukron, kávén és ásványvízen és napi kettő krumplis pogácsán éltem.

Zsuzsa tartott, de mondtam egyedül kell lennem.

Haza értem (valahogy) és a lakásban ordítottam őrjöngve, ahogy csak kifért:

Zsolti gyere haza!!!!!

Sok érzés és gondolat elveszett abban a kusza hétben, most pakolom össze a legót.

(Beszúrok napló részeket is amiket akkor és azóta írtam, mert ez volt az egyetlen ami enyhített a táncon,  és a barátaimon kívül).

Békét Nektek is emlékezzetek azokra akiktől szeretetet kaptatok, de ma már nincsenek veletek!

Ezt még elfelejtettem hozzá tenni, most ez ide passzol: