Az őszt és a tanévkezdéseket mindig is utáltam, mert kötött és merev  rituáléval indítottak egy új kezdetet, aminek sok értelmét nem láttam. Általában mindig esett az eső az évnyitón, és túl unalmas volt az igazgató beszéde, a sorban állás és várakozás. A színes ceruzák, és kellékek beszerzése izgalmas volt, de az ünnepélyek taszítottak.

Három éve ment elsőbe a Fiam. ( de hisz most született! Szinte még érzem a baba-illatát és az első hónapok kialvatlan de édes mámorát ahogy a vállamon elaludva szuszogta tele a fülem szeretettel) .  Véget ért a szocializációnak fontos elemei, a bölcsi és utána az ovi és kellett idomulnia szabályokhoz és beilleszkedni egy olyan világba ahol nem ő volt az egyetlen és nem körülötte forgott az Univerzum.

Három éve négyen mentünk az évnyitóra.

Apám aki a gyermek érkezéséről szóló hírre látszólagosan egy fél infarktus közeli néma állapottal reagált ( Dozso mögöttem állt végig, mondta én mondjam el a hírt, ha már idáig két védőnői látogatást ki tudtam dumálni Apánál, mondván a főiskolai gyakorlatom miatt jött el) és az azt követő hónapokban agyon szekált a cseszegetős- bántó aggódásával. ( Tudom nagyon féltett, és a hír hallatán elrohanva barátjához Karakhoz, aki jól rendbe rakta a lelkét, mondván ez a gyerek lesz a szemed fénye és milyen bátrak a fiatalok, hogy bemernek vállalni egy kis életet- és no lám igaza is lett).

Végig küzdöttük a várandósságot és a sok megpróbáltatást (ezekről majd egyszer írni fogok még) és ott áll a gyerek iskolába készen.

Apám épp a szokásos félkilós fornetti gyűjteményével (az inzulinos magas vércukrára pont kellett mint a hasonló mennyiségű  aszalt gyümölcs) . Megkönnyezte a Himnuszt, Szózatot és az első lépéseket az új életünkhöz ami egy első bést vár.

Ebben a hónapban kezdte meg nővérem legkisebb fia a testnevelési főiskolát, amit ő azért nem kezdhetett el, mert az apját elvitték az oroszok málenkij robotra, és neki kellett eltartani a családot, két öccsét, édesanyját és nagymamáját, dolgozni mint esztergályos. Ez a hónap számára elégtétel a  kihagyott lehetőségekért, fájdalmakért.

Novemberben meghalt.

Aztán eljött a második bés tanév kezdés, és hárman vártuk a szép élményekben fürdött vakáció utáni új tanévet. Bíztunk abban, hogy a gyerek centi és kiló állományának növekedésével az alkalmazkodó képessége is nőni fog, és nem lesz tele az üzenője fekete pontokkal, mert nem bír csöndbe maradni, és nem piszkálja a nálánál jóval nagyobb gyerekeket se. És a már körvonalazódó – hídépítő mérnökség- felé vezető úton araszolunk még egy évet.

Októberben meghalt az Apja.

És kezdtük most a harmadikat ketten.

Célom a nagymamaság elérése, mind avval együtt  hogy több irányból aggódó és (reménykedő???)  sugallatok jelezték, mi lesz a gyerekkel ha veled is történik valami.

A negyedik bét és a diploma osztóját is minimum ketten de elkezdjük és hátradőlve kacagunk a kishitűeken, akik képtelenek lennének bízni és tenni is.

Amikor még nem tudott igazán beszélni, és az ágyába raktam aludni azt kérdezte:

-ITT VAGYOK?

(én ott vagyok e mellette, de ragozni még nem tudta, hogy te itt vagy e anya? )

Itt vagyok és maradok. Lépésről lépésre.