Régóta rotyog bennem egy gondolat, hát most had buzogjon leírom és megosztom másokkal is.

A kérdés a hit, miben hiszek, mi vezérel és van ehhez támaszom?

Már egyszer régebben kiforrongtam magam, mikor szemből jött a mélységes önigazultságban megfürdetett vallási máz,
– én a jó vagyok te pedig elkárhozol.

Akkor nevettem rajta, na és picit dühített is a dolog, milyen jogon formálhat az ember véleményt a másik lelkéről és vajon ki a tudója az örök igazságoknak. Hisz milliószámra találhatunk vallásokat, és mindegyik az övét gondolja az egyedüli jónak, a lélek megmentésére leginkább alkalmasnak.

Úgy gondolom, minden ember törekszik az egyensúly irányába, test és lélek jól érezze magát, kapjon elfogadást és megbecsülést. Érezze egyedül állóságát és létének fontosságát. Az elsajátított ismeretek és erkölcsi korlátok által kialakított világképébe kapaszkodva  merészkedjen megoldani az előtte álló feladatokat.

Nem utolsó sorban mivel társas lények vagyunk találni olyan lelki társakat, akikkel jó az együtt gondolkodás, ismeretek megosztása és az erőpróbákban a bátorítás. Máshol már megírtam, tagja voltam több mint tizenhat évig egy kis (keresztény) egyháznak, tizenkét éves koromtól huszonnyolcig. Kisebb nagyobb kilengéseket beiktattam, amikor a kíváncsiság új utak felfedezésére indított.

Jól éreztem magam ott, barátaimra és csodálatos társakra is akadtam akik mindenen átívelő szeretettel kísérik a mai napig is útjaimat. (Nem az elvárás és törvénykezés alapján)

II.

Ha hitre gondolok, az valami egyéni kép arról amit nem értünk és szeretnénk uralni a
félelmeinket.

Kétszer tört szét a szívemben hit, ma is emlékszem mindegyik konkrét percre.

Gyermekként azt mondták nekem a Hivők, hogy az Isten ma is képes csodákra és bármit eltud intézni, amit akar, ha mi komolyan vesszük őt, engedelmeskedünk neki és elfogadjuk az ő akaratát, és persze mindennap hálát adunk az Ő jótéteményeiért.

Igen én is így gondoltam, hogy a Bibliai Isten nem csak a felhőkön lógatja a lábát és nézelődik bele a világba, elmélázva a régi szép harcos időkről. Hittem, hogy neki tők mindegy és ha akar bármit megtud változtatni csak ki kell mondania hogy –Legyen! – akkor az meg valósul.

13 éves lehettem, lefeküdtem este Balatonalmádiba a szüleim szobájába, és benéztem a takaróm alá. Néztem a lábaim, ahogy a sors csapásaként nem funkcionáló bal csontos bokám, rövidebb lábam vékony vádlim amit a 3 évig tartó folyamatos gipszelés teljesen elsorvasztott.
Hittem hogy reggel ha felébredek és benézek a takaróm alá látni fogok két szép,
egészséges lábat, ami majd hirdeti teremtője dicsőségét és már nem kell  ortopéd és hosszú szárú cipő és én is pont úgy fogok kinézni mint a többi gyerek a szandálba, rövid nadrágba. Nem lesz több csúfolódás, és minden szép kerek gömbölyű, boldogság lesz. Alig bírtam elaludni az izgalomtól, hogy majd éjjel jön az Istennek ereje és átfaragja a csontokat, életre kelti az izmokat, inakat nyújt meg, és helyre rakja azt ami a születésem előtt össze keveredett.

Nagyon hittem, s tudtam Isten jó és nem akar rosszat nekem.

De a reggel nem hozott semmi csodát, maradt minden ugyan úgy, és betudtam annak, hogy én vagyok talán túl gyenge és az Istennek sokkal fontosabb dolgokat kell mostanság elintéznie.

A második tőrést életem egyik legszebb és nehezebb időszakába kaptam. 24 hetes várandós voltam fiammal, aki a legnagyobb váratlan ajándék volt, karácsonyi hírhozással. (Konkrétan december 23 este a krumplissaláta és a halászlé elkészítése között csináltam meg a tesztet ami két csíkos lett. )

Vártam az I. számú Női Klinika folyosóján, Párom elment ügyíntézni, de ragaszkodott hogy ne egyedül menjek a vizsgálatra, így hamar visszajött. Ültem és sírtam, minden erőmmel zokogtam, mert úgy éreztem nincs igazság, és nincs kárpótlás, nincs kegyelem és nincs többé remény se, csak harc, amiből nagyon sok jutott (és még vár rám). 24. hétben az addigi eredményektől eltérően, miszerint Fiam teljesen egészséges, jól fejlődő, egészséges magzat, kiderült örökölte tőlem a dongalábat, és mindent amit az a nyavalyás Freeman- Scheldon szindróma csak hozni képes.

Persze a kérdés –Miért kell neki is ugyan azokat a harcokat végig vinni, és miért nem lehetet kárpótlás az életembe ő a sok sírás és könnyek után?

(Ami még ezek után a klinikán történt az inkább tragikomikus jelleget öltött, a végén sírtam és nevettem egyszerre mint egy tébolyodott. )Elakarták venni másnap a magzatot, mondtuk arról szó nem lehet hisz 18. hetes korától folyamatosan mozog, jól érzi magát. Akkor ajánlották a szívultrahangot, másnap elkészült tökéletes eredménnyel. Felhivatott csodanagy irodájába az Igazgató úr, mondván, szeretné ha náluk szülnék ha már vállaltam a terhességem folytatását. Leültetett minket egymástól távol eső két nagy fotelbe, ő a kanapéján olvasott néha fel tekintett ránk. Kikérdezett mivel foglalkozunk, mintha egy általános iskola igazgatója behívatta volna a renitens gyerkőcöket…ennél jobb pszichikai letámadást szervezni se lehetett volna, mindketten a tökéletesen eltűnő, porszemnek éreztük magunk a beszélgetés alatt.

Mondtam neki köszönöm a lehetőséget, de én maximálisan meg vagyok elégedve az orvosommal (Dr. Bagarus Sándor) és a Veszprémi Kórházzal. Győzködött ezerrel, vigyem akkor fel a Dokimat is… A végső elutasító válaszom után az ajtóba érve még utánam szólt,

„ -Ez egy annyira jó kis gén mutáció, had fényképezhessem le magát és a  fiát a legújabb könyvemhez”.

Itt kiakadtam és már szó se jutott eszembe mit is mondhatnék egy ilyen kérésre. Sírva nevettem, mondtam Zsoltinak ez örültek háza menjünk innen és soha a közelbe se érjünk.

Igen így történt hogy másodszorra is megszakadt a szívemben a hit és azóta már magamban bízok, és abban hogy a rám bízott feladatokat jól ellátva megismerhetem az örök boldogságot és a sorsom beteljesíti magát.

Elmondhatom őszintén boldog vagyok és nem imádkozom Buddhához ahogy egy hívő megkérdezte tőlem.