A pályaművek- 100 szóban Veszprém

Veszprémet bemutatni száz szóban nem egyszerű, de mégis több, mint hatszázan megkísérelték, hetvennyolc történet pedig könyvalakot öltött.

A héten lezajlott a 100 szóban Veszprém– novella író pályázat díjátadója, látványos és sokszínű műsorokkal övezve, a nagy érdeklődésre való tekintettel, hiába volt zsúfolt a hely, mégis családias, oldott légkörben örültünk egymás sikerének. A könyv kézbe simuló , igényes illusztrációkkal, meghökkentő képekkel amik a történeteket kézen fogva emelik fel. Minden novella angolul is olvasható, így külföldi vendégeket és rokonokat is meglephetünk Veszprémi zamattal. (Már egy könyvet el is ajándékoztam, a karácsonyi ajándék ötlet meg van 😉 )

Mint lelkes grafomániás, hallva március elején a lehetőséget, hogy a szülőföldemhez köthető írással rukkoljak elő,  Wéber Laci inspirációja nyomán megírtam az első mini-novellám, és az utolsó pályázati napon  is leadtam egy írást a zsűrinek.

A könyvben való megjelenéshez nem bizonyultam elégségesnek, így  mutatom meg, mit is jelent nekem Veszprém.

I.

Nagyapám fodrászüzlete az 1940 években Jeruzsálemhegyen
Jobbról a második János, a nagyapám.

A háború utolsó napjaiban , légiszirénák   visongása mellett , lent a Sziklában az óvóhelyen megszületett Nellike negyedik fia Péter, a nagybátyám. Apját négy nap múlva elvitték málenkij robotra az oroszok. Jánost nyolc  évig várta nagymama. Férjhez ment. . Péter nyolc és fél évesen nem tudta ki az a meggyötört idegen az ajtóban. Nagypapa hazajött. Az új férj Ámerikáig’ meg sem állt. Apám volt a  családfő, lemondott az álmairól, dolgozott, hogy eltartsa a családot, nem lett futballista a tehetséges Jeruzsálemhegyi srác, se tornatanár. Enni kell, túlélni mindent.  A kárpótlást élete utolsó hetében az unokája,  foci meccsén drukkolva kapta vissza a sorstól, aki tornatanár lett.

II.

Karak a leghatalmasabb ember volt, aki balerina könnyedséggel közlekedett a kétlábú létrán. Mindenki ismerte és szerette a városban.

A dózsavárosi festő  , hetedik gyermekként született  a harmincas évek végén. Ő lett az utolsó “fénykép” apukájáról, aki nem élte meg az érkezését. Volt egy mondása, mindig ha szirénázó autót látok, azt mondom- Isten áldd meg a kaprot!

Karak velünk tartott családi nyaralásokra Budataván, vagy Bükfürdőn. Egyszer hazafelé jövet, kisgyerekként,  egy várostáblát látva Karakószörcsögből csak a Karak-ig jutottam olvasásban. Felkiáltottam, hogy te itt születtél Karak? Nem, Veszprémi vagyok! Amint közelítettünk a városunkhoz és a Huszast meglátta a távolból, mindig elérzékenyült . Ott az  Aranyváros! 

Leave a Reply