Érthetetlen okból, de mégiscsak büszke vagyok arra akivé váltam, és nem szégyenlem magam .

Mondjuk háromig, vagy tízig elkéne számolnom, és akkor a pulzus vissza menne és nem érezném azt a feszítő érzést, hogy ordítani kéne.

Ez egy ön-nyávogós poszt, bocsánat!

• Anyám hitt bennem, hogy képes leszek teljes életet élni. Nagyon kemény volt, következetes, szigorú, de szeretettel teli. Bátorított, hogy fejezzem ki magam és soha ne érezzem magamat kevesebbnek senkinél.
• Apám nem hitt bennem, de rendületlenül támogatott. Tudta, hogy bármit is mond, megteszem azt amit kitalálok a fejemben.   – Minek neked az érettségi? Miért nem elég , hogy van szakmád??   – Minek neked a szex?  Hogy megint bőgj egy kaland után, sarokba vágva? -Minek neked gyerek? Hogyan fogod majd felnevelni?
• A barátok , akik elég nagy terjedelemben és színes palettákból kerültek ki , hol meglátták ami érték és ajándék bennem, és mellettem voltak, amíg az kényelmes és követhető volt. ( Három ember van aki több, mint kettő illetve három évtizede kísér, örök hála az ő szeretetükért! )
• Szerelmek, akik lángot gyújtottak, mutattak egy irányt, aztán  hirtelen sebességgel kialudt parázs jelezte, hogy most már más irányban áll a szélzsák. Mindenki hozzáadott valamit az életem-házához, ami legyen egy díszítő elem, vagy tartó oszlop, vagy sima habarcs, ami épp össze ragasztott, akkor és ott.  Tanultam mindből, bár ugyan azokat a kibicsakolt lépéseket többször sikerült elkövetnem. Ez is én vagyok. Nem félek gyengének lenni.
• A Mestermű, akire teljes terjedelmemben büszke vagyok, hisz nagy fokú érzelmi lángolásból fogant és fejlődött. Biztonságos, puha és szeretetteljes  nevelkedést tudtunk biztosítani neki Dozsóval, mert ő volt az origó az életünkben. Egyszer úgy fogalmaztam meg, egy barátomnak, hogy, azt szeretném ha fiam határozott, boldog és önálló férfivé válna. Erre az volt a válasza, hogy én is ilyen szeretnék lenni. (Miért nem ilyen volt az én anyám-gondolta) . Idén harmadikos gimnazistaként 94 %-ban lerakta az emelt előrehozott angol érettségit, két éve pedig,  a középfokú nyelvvizsgát. Ő érdeme, és tudásvágya gyümölcse. Próbálom életre nevelni és sok örömteli élménnyel ellátni, hogy legyen majd mire emlékezni. Akkor is, ha a legdrágbb kincsünket – az apukáját- tíz éve elveszítettük- . Akkor sokan úgy gondolták nem leszek képes egyedül nevelni, a fogyatékosságaimmal együtt. Na de sikerült. Azért is. Barátok vagyunk, de a tisztelet kölcsönös és az is, hogy egymás javáért élünk. Próbáltam megóvni, a fájdalmaktól , de úgy gondolom az anyáknak elsősorban az a dolga, hogy megtanítsák a gyerekeiknek, hogy értékes kincsek, és  a fejlődés során megkell tanulniuk, magukra úgy tekinteniük, hogy ne mások véleménye határozza meg a saját identitásukat. Reális célokkal és a képességekkel tisztában léve, tudni, hogy mi az a futópálya, ami sérülés nélkül teljesíthető.
• Persze magamra is büszke lehetek, három szakmát szereztem, mindegyikkel kerestem már bőven a kenyérre valót. Lett utána egy kétirányú pedagógus diplomám, egy kisbabával befejezve a főiskolát, miközben otthonról dolgoztam egy adatbankot napra készen tartva.  Sokfele dolgoztam és mindenhol megálltam a helyem, ahelyett, hogy sajnáltattam volna magam, hogy milyen rossz bénának lenni.  (Nem, nincs betegség tudatom, talán baj, ki tudja).

Mindaz ami ma vagyok sok sok fájdalmon való átbukdácsolás eredménye,  és, hogy mire ez a felhorkanás? Ma megmondom őszintén nagyon sikerült kibillenteni az optimális egyensúlyomból.  Feltettem egy kérdést, amire olyan leoktatást kaptam, hogy csak pislogtam.  Jobbiítólag, egy sokszorosan bonyolított rendszer egyszerűsítést szerettem volna indítványozni. Szerintem az egyenes a legrövidebb út.  Kicsit lépjünk ki a középkorból.  Na mindegy.

Elszámol 3 ig, mély levegőt vesz és keres új utakat, ahol nem félnek, fejlődni és igaziból előre fele haladni. (Nem hátra).

(Ugyanitt alig használt majdnem ötvenes extrovertált családpedagógus- újságíró-varrónő- ámitógép varázsló, stb   állást keres).

-Befejeztem-