Amikor azt mondtam ez az utolsó közös képünk, ledermedtél és hitetlenül néztél rám, ez meg, hogy lehet?

A varázs erő és a charme hova lett? Aztán sok fájdalomfüggönyön keresztül néztem és láttam magam ahogy össze görnyedve vártam a választ, – ennyit érek csak?

A barátaim nem tudtak a találkozásról, egy kivétellel, mert tudom ők lebeszéltek volna, mert félték azt a vékony lelkem ami sebektől lyukasztva az idők során, szóval csak Kata tudta. Ő azt mondta, a Bárkában szombat éjjel is, biztos hogy nem jössz el. Na persze oda se értél a  film vetítésre.

Rettegéssel és izgalommal telt a várakozás, önmagam legyőzése egy filmen, igen én vagyok azon a nagy feszített vásznon és nem bujkálhatok el az ön utálatom elől. Le se tagadhatom. Aztán oda jöttek idegen emberek, és gratuláltak, volt akik már a második vetítés után sms-ben művész nőként aposztrofált. Igazán jól eset. Helyt tudtam állni azokért az emberekért akik bizalmukkal  ajándékoztak meg, és miattuk is jól kellett végezni a dolgom, hisz egymás építő kövei voltunk mind a munka alatt.

És akkor az utolsó találkozásunkkor elmondtam neked, igen Miattad mentem bele hogy megmutassam neked én többre viszem, a nevem ott lesz  a stáblistában és nem egy az ezer statiszta közül való vagyok. És azt is elmondtam sokszor, én igazán nagyon szerettelek.

Riadt voltál és én túl erős, erős mert tudtam nélküled is van életem, és célom nem a neked való megfelelés hanem az utódom  életének szépé tétele. (Igen büszke volt rám, ott végig  bírta a filmet és osztályfőnöki órán elmondta, az anyukája egy háború ellenes filmben szerepelt, pedig nem is színész).

Aztán tíz hónap után ismét láttalak és már nem dobbant meg a szívem és nem vágytam elismerő szavakra, búcsúzni jöttem, amit ez idáig a pót-pót lehetőség ajtaját nyitva tartva nem mertél lezárni. Én nyitva hagytam, rajtad állt hogyan zárjuk le, elköszönünk és mindörökre vége lesz.  Bátorságtalanul titkokkal a hátadon az utóbbi mellett döntöttél, talán így volt jó, fiam  iskolai nyílt napján részt vettem, totál kialvatlanul, dolgozott egész éjjel bennem a sok impulzus szem hunyásnyit aludni képtelen voltam.
Ez voltam én neked, a résre tárt ajtó, amit baj esetén meg találsz, az elveszett anya aki gőzölgő levese mellé másodikkal vár a terített asztalon. A megvetett és szégyellett nő akit mégis vágyad vére hajszolt újabb forraló éjeken át. De mégis pont kevés ahhoz, hogy a rozsdás és kopott vasmacskád  kidobd a süppedő fövenybe. Már nincs hová.