Tabu II. a test amikor már üres

Kórboncnok szemével látni a világot, és kiismerni a test rejtelmeit igazán morbid és sötét témának tűnik, pedig nem az …

A halál az elmúlt éveimben sajnos sokszor közelembe ért és elvitt magával értékes kincseket, barátokat, ismerősöket és persze a családom tartóoszlopait Édesapámat és Férjemet. Eszembe jutott, sajnos nagyon sok fénykép lenne egy olyan albumban, amibe azok arcai volnának akiket bármennyire is szeretnék felhívni, már nem vennék fel a túloldalon a telefont. Ilyen módon is érintve nyáron egy könyv ajánlót olvastam ami annyira felkeltette a kíváncsiságom, hogy amint lehetett megvettem a könyvet. Most erről írnék és azokról az emlékeimről amik felbukkantak.

Erdős Attila: Felvágós könyv

Ott kezdeném, hogy nem lehet letenni, annyira ragad magával minden fejezet, és olyan nagy röhögések által kísért olvasási élményem nem volt mostanában mint ez a mű. Precízen leírja az emberi testet, a működését és használható tanácsokat az egészségünk megtartásához. Egy boncmester minden napjai, vicces, néhol pikánsan fűszerezett és szókimondó történetekkel tarkítva. Az illusztráció hihetetlen jók, az egyik zseniális megoldás, amikor „csekély mennyiségű vér-ről van szó és szinte több oldalon át, kiguvadt szemekkel kell keresni a betűket, mert mindent elborít a piros festék. Oldalra firkált feljegyzések, képek mind annyira eggyé teszik a tartalmat a látvánnyal, hogy ennél jobban nem is lehetne megoldani szerintem. Számomra minden mű ami élvezhető „folyékony” tehát, olyan természetesen simul az emberhez, mint a víz, könnyen és gyorsan hat, nem lehet abbahagyni, még egy utolsó fejezet, csak még pár sor. Nagyon maradandó, élvezetes könyv, mindenkinek szívből ajánlom. Ha volna itt osztályozás maximális 5*– kapna.

Az én kettő történetem ehhez a nem épp könnyű könyvhöz.

Édesanya halálát 1997-ben úgy tudtam végérvényesen elfogadni és megérteni ( bár egy Anyát elveszíteni semmilyen életszakaszban nem lehet elfogadni) miután elolvastam a boncolási jegyzőkönyvét, amiben precízen és számszerűen le volt írva részletesen, mi mennyi súllyal bírt és milyen állapotú belső szervet találtak.

Addig csak a rózsaszín leányregényekhez méltóan, elképzeltem, igazából nem is halt meg, hanem egy szívdöglesztő főorvossal szürcsöli kanyargós szívószállal a színes koktélokat, valami eldugott kis karibi szigetecskén a pálmafák tövében, és bőre napbarnított és mosolyog. Mert elege lett a szürke taposómalomból és megszökött romantikázni. De néha azért rám is gondol, majd küld egy névtelen képeslapot.

Erősen ajánlották a főiskola első osztályában, hogy látogassunk el a tanárunk- a helyi kórház főorvosának egyik boncolására, egy jobb jegy reményében. Természetesen nem mentem el, mert a legnagyobb hátast én dobtam volna a küszöb előtt. ( Amikor Apa, és rá egy évre Dozsó halotti papírjait intézni lementem a kórház alagsorában lévő kórboncnoki irodába, nem volt teljesen zárva az ajtó és olyan szagok áramoltak, amiktől azonnal rosszul lettem volna, ha tovább kellett volna mennem).

A kihagyott boncolás és a 12 tantárgyú vizsga utáni feleletem anatómiából, megfejeltem egy- a Szem részei- kérdésre adott: -Szemhéj- válaszommal ami azonnali elégtelent és utóvizsgát hozott nekem 🙂

A másik személyes történetem Dozsó boncolási jegyzőkönyvéhez kapcsolódik. ( A bankok követelték rajtam, míg a kórház nagyon lassan tudta csak kiadni, többszöri személyes megjelenésem és emelt hangú kérésem után.) Miután megkaptam és végig olvastam az volt az első gondolatom, nem találtak rákra utaló jeleket. Megkönnyebbülés, bár már értelmét vesztette, de ez volt az egyik rettegett félelmem, hónapokon- éveken át egy esetleges leépülés tehetetlen szemlélőjének lenni és várni. Nekem négy napig tartott ez a várakozás és kiderült visszafordíthatatlan. Talán gyorsítva a veszteség folyamata is ugyanolyan fájdalmas már , nem tudhatom.