Adós maradtam, és ki is maradt most pár nap, de befejezem az események leírását. (Azt gondoltam át, hogy abból az 5 napból szinte mindegyik meg van már, bár vannak homályos részek.) Emberekhez tudom kötni a napokat, kikkel találkoztam bent a kórházban.

Szóval 2012. október 15. hétfő este.

Ági szakszerűen és nagyon higgadtan leellenőrizte ami ilyenkor felmerülhet, a stroke tüneteit egyszerű lépésekben, amiket, úgy gondolom mindenkinek ismernie kell, ha ilyen szituációba kerül, a maradandó károsodások elkerülése végett minél hamarabb tudni kell mi a helyzet.

Mosolyogjon!

Mondjon egy rövid mondatot!

Emelje fel mindkét kezét!

Nyújtsa ki a nyelvét!

De előtte még megmérte a vérnyomását ami 190 felett volt, gyorsan bevetetett Dozsóval gyógyszert, amitől lejjebb ment. Arra panaszkodott, hogy nagyon homályosan lát. A beszéde lassú lett, és  megfeszült a teste. Olyan görcs szerű állapotba került, ami strokera utalt de végül is nem ez okozta, mert mindegyik feladatot meg tudta csinálni. Közben a mentő is kiért, kapott infúziót de nekik is azt mondta csak a piros, erős színeket látja, mást nem. 

Sziszával az előszobában találkozott utoljára, aki megrémült, mint ahogy mindenki, de erős és ügyes volt, megértette, hogy nem jöhet velünk.

Végig szirénázva mentünk, és addigra talán az infúzió is hatott, mert a látása is kezdett vissza jönni és a beszéde is teljesen rendbe jött. Bent a vizsgálóban elmondta a vizsgáló orvosnak ami történt vele.  Később behívtak, amikor újabb roham tört rá, megfeszült teste rázkódott- remegett. Az orvosok próbálták kideríteni az okát, fogtam a kezét, nyugtattam és végig reagált a hangomra, ahogy szólítottam és mondtam neki,  ” Nincs semmi baj, minden rendben lesz.” Amikor az orvosa mondta, hogy nézzen rám, felém fordult, érezte, hogy nincs egyedül. Próbáltam a legtöbb erőt és nyugalmat adni neki. Elvitték Eeg-re, hogy kizárják az agyvérzés lehetőségét,  de ahogy hozták vissza újabb roham tört rá, ami után már az eszméletét nem nyerte többé vissza.

Az nap már az intenzív osztályra nem mehettem fel, este volt és a ruháival haza jöttem. Vártam a reggelt, hogy jó hírek köszöntsenek, hogy tényleg nincsen semmi baj…

A kórházi rendszabályok betartásával, ami a korlátozott látogatási időket illeti ( napi 3 x lehet bemenni) és a beöltözést, a cipő védő, köpeny viselését és a többi előírást betartva, másnaptól péntek estig szinte végig bent voltam mellette, nem akartam, hogy egyedül és kiszolgáltatva érezze magát. Abban hiszek, hogy bár a testét irányítani nem tudta, de a tudata- lelke teljes jelenlétében érzékelte a külvilágot. Amikor bent voltam mindig próbáltam úgy beszélni hozzá, hogy bármikor válaszolhatna, viccelődni és éreztetni vele, hogy sosem hagyom el. Sziszát nem vittem be, mert egyrészt nem is lehet, másrészt az ő emlékeibe az Apa nem egy lepedővel letakart, gépek által életben tartott beteg legyen. (Amikor már az idő haladt, és kérdezte tőlem, mikor hozom haza az Apa büdös zokniját, hogy kimossam és az illatost fel tudja húzni, mondtam neki , nincs szükség ott bent zoknira.  Csütörtök fele amikor már végleg tudtuk, hogy az idő rövid és nincs lehetőség arra, hogy rendbe jöjjön, kérdeztem tőle, milyen lenne az Apának ha haza jöhetne és itthon nem tudna se enni, se levegőt venni se se beszélni gépek nélkül, azt mondta, az nagyon rossz lenne neki, és megértette, a kórház most a legjobb ebben a helyzetben.)

Dozsó kollégái, családunk barátai többször jöttek látogatni, de mindenkinek nagy erő kellett ahhoz, hogy ott előtte mosolyogjon és viccesen beszéljen, ” – ne szimulálj gyere már dolgozni, infúzión keresztül nem lehet finom a pacal pörkölt, biztos már elrakták a diszkógömböt véget ért a csinos ápolónőkkel a parti mire jönnek a látogatók…. ” Mindenki azt hozta ami a szívében volt és próbált erőt és reményt adni. Persze kint az öltözőbe érve, egymást átölve sírtunk mindannyian.  Sok erőt kaptam, hogy tovább adhassam neki, hogy készen legyen az útra.

20-án dél után hívtak a kórházból, mi a nappaliban az ágyon társasoztunk Sziszával. Megköszönték azt, hogy lehetőséget kaphatott négy ember az Ő szervei által egy új életre, elmondták kérésemnek megfelelően, hogy utoljára a szívét vették ki, tíz óra negyvenötkor.  Nekem ez az idő jelenti a halálát, vagyis azt az utat amire rálépett. Negyvenkilenc nap múlva megkezdhette az új életét, és az életünk irányító erői így hozták össze, az nap volt Veszprémben Tankcsapda koncert, ahova elmentem és leültem a karzaton, mint egy utolsó randevú úgy éltem meg, mert az első randevúnk is Tankcsapdán volt 2002. dec. 20-án.  De egy része még itt maradt és velünk van a mai napig.

(Ez a dal volt a „Mi” dalunk, imádtuk és  sokszor csak merő gyengédségből idéztük egymásnak, hogy – „…átvágnám a torkod, néznél rám és nem értenéd a dolgot…” )