Két éve volt, hogy elment és mégis maradt. Velünk, igaz nem láthatóan, csak én tudtam, és néha ha nagyon rosszul éreztem magam felmásztam hozzá a létrán a gardróbba és meséltem neki. 

Többféle elképzelés játszódott le a fejembe, hogyan is kéne elrendezni a végső búcsút és útra engedni őt. A Veszprémi földhöz nem kötötte semmi, csak mi ketten, akik hátra maradtunk, és ezért nem akartam temetést, hanem egy szeretetteljes és  méltó megemlékezést Róla.

Elképzeltem mi lenne ha elmennénk Zalaszántóra a Béke Sztupához, ahol annyira boldogok voltunk és ahol az első és utolsó képet készítette rólunk a gyerek.

Ott kiszórni a szélnek a hamvakat és jó utat kívánni neki. Valahogy nem jött össze  se a tér se az idő a megvalósításához.

Tavaly nyáron az apósom, aki Dozsó nevelő apja volt 16 éves korától 33-ig míg együtt éltek, megkért, az Ő urnáját ölébe tartva, hogy ha ő meghal kerüljenek egy helyre, és hozzá járulnék ehhez. – Természetesen- feleltem, hisz a tárgyi valóságokhoz nem ragaszkodom, hisz a szívem és elmém őrzik a sok emléket.

Lajos most 13-án halt meg, hosszas betegség után, és anyósom kérte a fia földi maradványait tőlem. Természetesen kérésének eleget tettem, és a mi magunk módján elköszöntünk Dozsótól a legklasszabb pasitól, apától.

Mielött elszállították volna az urnát elköszöntünk tőle a gyerekkel aki még nem látta.

A szívemben ugyan úgy érzem a jelenlétét és nincs távol.

Ezek a képek lehet megbotránkoztatóak lehetnek mi két kézzel fogtuk az urnát és szívecskét formáltunk a másik két kezünkkel, mert Zsolti mindörökké ott marad!

Van egy kedves barátom aki elveszítette a Feleségét, az Ő búcsúja képét,  ha hozzá járul közzé teszem, mert mindent elmond arról, ahogy ő átélte.

(Gábor hozzá járult a kép közzé tételéhez, köszönettel megteszem)

Jó utat!