(2012. október 17–18.)

Arról már említést tettem, mi a véleményem az Istenről  és a vallásokról – ezekbe most nem mennék bele. A lényeg, szerintem, hogy mi, humanoidok, valahol a létezés alsó kategóriájában tengetjük rövidke kis életünket az önzés, a vágyak és a túlélés hajtóereje által. Mert élni kell. Aztán eljön a pillanat, amikor a lét szembesül a nemléttel – a felfoghatatlan fekete űrrel, a végtelen zuhanással a semmibe. Ez a rettegés talán az, ami miatt menedékként kitaláltuk a magyarázatokat: mi lesz velünk azután?

Én abban hiszek, hogy a lélek és a tudat halhatatlan egysége sosem bomlik fel; hogy a tapasztalataink rétegről rétegre rakódnak egymásra, és továbbvisszük őket következő utunkra. Ez csak egy kis emlékeztető szösszenet, bevezetésféle ahhoz, ami ezután következett.

Kedden, 2012. október 16-án kiderült, hogy Dozsó agyműködése végleg leállt. Az agytörzs elhalt az oxigénhiány miatt, már csak reflexek működtek. Innen nincs visszaút: ami szétbomlott, az úgy is marad, még ha az elzáródott erek időközben ki is tisztultak volna. Az orvosával ekkor megbeszéltük, hogy most már csak a gépek tartják életben, amíg bekövetkezik a végleges agyhalál és az utána következő donáció.

Ilyenkor az ember próbál nem szétesni, hanem tenni a dolgát. Értesítettem a családot, a háziorvost, és este a kollégáknak is üzentem. Szerdán már mindenki tudta, akinek köze volt az életünkhöz. Kollégái mindenképpen el akartak tőle búcsúzni, és bejöttek a kórházba. Mindenki összetört, amikor a fő mókamestert, a szózsonglőrt, a lehengerlően aranyos és precíz szakembert ott látta millió gép között, letakarva egy lepedővel.

A főnöke félrehívott, és megbeszéltük: a cég mindent megtesz, hogy ne kerüljek kiszolgáltatott helyzetbe a gyerekkel. Kitalálták, hogy felvesznek és értelmes munkát adnak – ezt sosem felejtem el Ferinek. Örök hála a Pepperl & Fuchs-nak! Gyűjtést is szerveztek, ami hatalmas segítséget jelentett azokban a hónapokban, amikor a hivatalos ügyintézések miatt nem tudtam dolgozni.

Az ökumené története

Családom egyik része egy keresztény kisegyházhoz tartozik. Erről nem szeretnék bővebben mesélni – mindenkinek kell valami, ami erőt ad neki. Sógorom, mint lelki pásztor, hoztak olajat, megkenték Dozsót, imádkoztak érte, áldást mondtak a nővéremmel. A hitük szerint megtettek mindent.

Megköszöntem, mert a szeretet mindig jó.

Délután, amikor betámolyogtam a kórházba, eszembe jutott, hogy nem szóltam a 26 éve legjobb barátnőmnek, Chutikának. Sírva hívtam, és próbáltam nyugtatni, hogy ne aggódjon. Felértem az intenzívre, felvettem a ruhát, és közben ő is megérkezett – nem hagyhatott egyedül. Velem jött a látogatásra, majd kint várt, tartotta bennem az erőt. A bátyja is bejött elköszönni, és sírva fakadt, amikor meglátta Zsoltika levelét az apjának, a 47 felkiáltójellel: „APA, SZERETLEK!”

Késő este egy másik ismerősöm is bejött – ő Buddhista, és csodálatos lélek, szeretettel és együttérzéssel teli anyuka. Mantrákat mondott, elvégezte mindazt, amit a hite és szíve diktált. Bejött még Laci is, a családunk jó barátja. Ő is gyakorló Buddhista, és megtette, amit lehetett.

Megköszöntem, mert a szeretet mindig jó.

Dozsónak a régi Fegyvergyáras időszakból megmaradt egy barátsága: Sanyi és az ő kedves, mélyen hívő felesége, Ildi. Szerdán beszéltünk, és nem akarta elhinni, hogy ez megtörténhetett. Kis idő múlva visszahívott, hogy csütörtökön lejönnek mindenképpen. Ildi megkérdezte, hogy – tudva, mi nem vagyunk katolikusok, sőt meg sem voltunk keresztelve – adhatna-e Dozsónak utolsó kenetet a nagybátyja, aki pap. Azt mondtam neki: „Ildi, a te hited megtart téged. Minden, amit a szeretet motivál, csak jó lehet. Ha voodoo-táncosokat akarnál hozni, azt is megengedném, mert a szíved ajándéka.”

Másnap le is jöttek, sírtunk együtt, és a pap nagybátyja feladta az utolsó kenetet az ő hite szerint.

Megköszöntem, mert a szeretet mindig jó.

Így az én Szerelmem mindenki hite szerint megkapta az áldást, a menedéket, és a reményt egy szebb új életre.

Később, amikor a Buddhista létkerék ábráját néztem, úgy éreztem, mintha az egész történetünk benne lenne. A hat világ, a szenvedés és újjászületés körforgása, a tudatlanság, vágy és harag hármasa – mind ott forgott Dozsóval és velem együtt. A létkerék arra emlékeztetett, hogy az élet nem lezárul, csak átalakul. Hogy minden szeretet, amit adtunk és kaptunk, tovább visz bennünket – valahová, ahol újra megtaláljuk egymást.

A Létkerék – az újjászületések körforgása