Akik ismernek tudják, jól, hogy magyarázkodni és bizonyítani utálok, mert bármennyire nem szép dolog az ember az bizony olyan állat, hogy az első benyomás annyira mélyen  préselődik bele az elmébe, hogy az bizony ott van. Vannak akik szeretnek és nyitottsággal fogadnak és vannak akik első kézből un szimpátiájuk aurájába fürdetnek. De hát nem kell mindenkit és mindenhol szeretni. Honnan  is indultam ide? Egy kommentre válaszoltam, igen, mostanában elég túl érzékeny hülye lettem és ami a legbosszantóbb magam számára is, hogy nagyon türelmetlenné váltam.

És azt is kifejtettem már, hogy igaziból SENKITŐL SEMMIT SEM VÁROK, van egy elég kusza életem, de abba a káoszba átlátva a rendet, tudom mindennek a helyét.  Volt egy biztos talaj a lábam alatt vagy tíz éven át, és csak a rémálmaimban csapott mellbe a jeges-szél, milyen érzés lenne úgy ébredni, hogy egyedül maradtam. Még jó, hogy ezekben az álmokban (is) annyira észnél voltam, hogy mantrázva magamnak, KELJ FEL EZ EGY ROSSZ ÁLOM – és felébredtem csurom izzadtan és dübörgő- ziháló mellkassal. De hisz mindenki meg van!

Aztán az elmúlt közel másfél évemben, mint  tűhegyes karmokkal néha belülről kifelé mardosó fájdalom, ami össze ránt, a gyomorba görcsöt csavar- egyedül maradtam.  Pontosítok, nem egyedül, hisz a fiam az én felelősségem életre és örömre nevelni.   Aztán megrázom magam és lépek egyet előre.  És keresek egy lélegzetvételnyi biztos pontot.

Jön a tavasz és várom, hogy most már annyi sok harc után a nyugalom és a remények révbe érése következzen.