A páratlan éveket mindig nagyon utálta, mindig valami váratlan és szomorúságot hozó felhő tornyosult felé. Ennél páratlanabb év-hónap-nap nem is lehetett volna kitalálni. 2011-11-11- a misztikus nap, amikor anyák meginditatták a szülést, hogy szerencsés legyen gyermekük, na ő pont szembe menve a trenddel háromnegyed tízkor délelőtt meg állt a harcos szíve. Tudtam, hogy nem leányregény az élet és az előzményeket ismeretében sok jóra már nem lehetett számítani.
Mondtam neki abban a három hétben, amíg tudat nélkül feküdt az ágyban a kórház különböző osztályait bejáratva (fel is ébredhetett volna, haza is jöhetett volna talán, és boldog véggel zárhattuk volna ezt az újabb kórházi csellengést.) De nem. Szóval mondtam neki azokon a napokon ,amikor reménykedtünk,- ha elég, ha elfáradt, menjen békével, köztünk léte nem szűnik meg, csak a láthatatlanság ruhájába öltözve figyel minket.
Hitem szerint 49 napig rendezi a lét felé való tarozásait, hogy új útra készen legyen.
Hiánya, mint fagyott jéghegy tornyosul, leomolatlanul, talán körbe is van betonozva (mint a sült fagyi, a tészta belsejében), még nem olvad csak néha feszít, néha szúr, néha elpárásítja a szemem.
Álmomban beszél hozzám, mondta: – Na ez étel! – a jó sült szallona, kolbász láttán. – Azt hitétek elmentem azért van szétpakolva a szobámba?! Kérdezte mérgesen, mert ősz végén az utolsó dió lehullta után szokott haza térni a birodalmába, biztonságos téli lakba, téli álmot aludni (délután három fele kelt fel és hattól már a tévé előtt ült a fejhallgatójával, mert nagyot hallott ).
Máskor megdícsért, milyen szépen zajlott le a temetése és jó volt a gyászjelentés is az újságban ( mint mindig megnézte, kit élt már túl), de éppen hét műtéte volt Fehérváron azért nem tehette tiszteletét a saját temetésén.
Május huszonhatodikán lett volna 76 éves, Kisfiammal kimentünk a sírjához, vittünk virágot, mécsest, finom szantálfa és fahéj füstölőt és ahogy megígértem neki, szülinapjára meglocsoltuk hárslevelűvel a sírt.
Néha haza érve, mintha őt érezném, dohos kabátjának a szagát, talán a kedvenc helyén a konyhába jó hideg borocskával az asztalon nézi a csodás panorámát és minket ahogy élünk nélküle.
