A humor az egyetlen fegyver a befásultság,  és tehetetlenség legyőzésére.

Akik ismernek tudják a múltamban igen sokfelé megfordultam és szerte ágazó kapcsolatokat tartottam fent a közélet, kultúra és politika határmezsgyéjén ugrándozva. Gyerekkori álmom valóra válásával  húsz éve amikor újságíróként ténykedtem és sok új embert hozott felém a szél. Igazságérzetem és a  periférián ingadozó emberek miatti aggodalmam el vitt a politizáláshoz, amiben akkoriban igen aktívan részt vettem.  Aztán úgy alakult, hogy felhagytam evvel, mert ami elméletben szépen csilingelt az a valóságban nem működött, akiknek lett volna lehetősége, ők épp a rózsaszínbabaház zárt  világukból nem látták a szürke aszfaltot, és a szemetet.   Akkor véglegesnek tűnt  minden fajta politizálás felhagyása. Újból iskolába mentem,  közben lett családom, gyermekem és valahogy csak kívülről mérgelődtem az egész eltúlzott  borzasztó rossz kabaré tréfán ami ebben az országba zajlik.  (Egyenlőtlenség és a gyengék  gyomorszájon rugdosása, gőggel, az ostobaság trónra emelésével és a mérhetetlen cinizmussal.)

Kaptam itthonról is szabad kezet és lábakat, eltudtam menni Csillebércre a Kétfarkú Kutya Párt rendezvényére, és kicsit lazulhattam egy magamban a sok idegen között. Alkottunk sok értékes és szép lelket gyönyörködtető dolgot kézművesen, beszélgettünk , táncoltunk és nagyon jól éreztük magunkat 🙂 A kreativitás és sok nevetés mellett, érdekes előadásokon is részt lehetett venni.  (A napfelkeltéig tartó buliból már kinőttem, de sokaknak maradandó élménye lett.)

Kutyák és vadászgörények, tenni akaró és tudó emberek egyaránt  jól elfértünk egymás mellett ezekben a  hőgutától sem mentes napokban.

Eszembe jutott egy sztori amit elszeretnék még mesélni : szombat reggel csekély 3-4 óra alvás után dobolásra lettem figyelmes. Miután magamhoz tértem és össze gereblyéztem a gondolataim, kimentem a többiek közé. Egy igen vicces csapat fogadott, akik saját spéci hangszereikkel jöttek a táborba, hogy mindenkit egy nagy közös örömzenélésre invitáljanak.  Miután mindenkihez oda mentek, köszönni és egyenként bemutatkozni, megkérdezték mit játszanak neki, ami a szívéhez közel állna. Bélaműhely tagjai nekem egy jó kis dünnyögős bluest nyomtak el.  Mondom az egyik fickónak, de jó akkor igazi rocksztárok leszünk ha megtanulunk muzsikálni! Erre válaszolt, de hisz te filmsztár vagy nem?  Néztem rá, ledöbbenve, hogy ez most hogy jutott eszébe 🙂 Ő az egyik abból a közel  ezer emberből akikhez eljutott a Szeretföld, és látta.  Ennél szélesebb mosolyt és örömet nem is kaphattam volna, és akkor elindultunk kipróbálni a csodás hangszereket 🙂

Már csak a humorban és az ember szeretetben hiszek, és abban, mindenki a maga környezetében ha meg teszi amilyen lehetősége adódik, szebb és mosolygósabb lesz a világ.

🙂