Számoltam vissza, vajon meddig marad láthatóvá és érzékelhetővé az az  optikai csalódás ami a tél közeledtével előkerült és a tavasz szellő szárnyalásával távolba veszik? Nem a jégvirágra gondoltam 🙂

Tavaly nyáron is részesem volt ebben a különleges megtapasztalásában. Januárban volt először megfigyelhető a lakásban és a munkahelyemen tartandó  júniusi családi napig folyamatosan,  kisebb nagyobb ciklusokban feltűnt, de jelen volt.  Intenzitása függött a légkör állapotától, a konyhában előforduló ételek sokszínűségétől  küllemétől és a látvány és ízhatása összességétől, komfort hatásilag alkohol tartalmú folyadékok változatossága is  mennyisége is jelentősen növelte az esélyét, hogy érzékelhetővé váljon több napon át.  Az életciklusa jelentősen eltért az átlagostól, főleg éjjel és hajnalban mutatott nagyobb aktivitást, míg napközben nyomát se lehetett találni. A távirányítóval szoros kapcsolatban állt, jelenlétét füst is kísérte.

Mosolyt és sok nevetést is okozott, bár ez se egyenletesen szórta, inkább a szervezetében működő folyadékok hatása is hozzá járult ehhez. Rossz tulajdonságairól nem ejtenék szót, az alkalmazkodási készsége egyenes arányban állt a szükségeinek betöltésével.

A rügyfakadás közeledtével ritkult a Jelenség, és nyáron eltűnt. Október legutolsó napján ismét tapasztalhatóvá vált, kissé megkopva a ragyogása és a vibrálása is erős generálra szorult, aztán fokozatosan vissza nyerte az erejét, súlyát és önmaga belső egyensúlyát amit a biztonság, kényelem és komfort adott. Minden adott volt a számára, hogy teljes tartományában ragyoghasson, igaz már színtelenebb mint a nyár előtt, de mégis csak jelen volt. Három hónapon át készülődve az újabb kihívásokra, minden lehetőséget meg teremtettem neki, hogy a hideg ne bántsa többet, és másik városban is legyen olyan stabil hely ahol nem emésztődik el ereje. Önállóan nem tudott létezni, mert mindig kellett valaki keze  és szíve, hogy a nehezebb időszakokon átsegítse, igyekeztem erre az útra ellátni mindennel ami a Ragyogáshoz szükséges kellék. A zizegés, hogy ez már nem elég bizsergett benne, mint tojásból ki kelni készülő kis fiókák kopogtatva a biztonságot adó tojáshéjat, ami aztán áttört és a védelem megszűnt.

Számoltam már vissza, hogy mennyi ideig  lesz  a Jelenség, de a sors nagyon furcsa grimasza elrendezte, hogy látókörömből kikerüljön és új segítő kézbe helyezze további sorsának alakulását. Elsőre olyan rémületet okozott, hogy szinte rendőrségi ügy lett a találkozásból, majdnem bunyó. Ha két hasonló  Jelenség találkozik, ott villámok cikáznak félelmetes fényekkel és az ég is beledörren, minden csattanik és szikrákat szór. De mint minden jó ha a vége jó, a hangok elcsitultak és megbarátkoztak, aminek örültem is, hisz akikben megbízik az ember és jó látni őket, jobb ha nem gyepálják egymást hanem békére törekszenek.

A Jelenségek hasonló  fizikai és lelki vonzásban léteztek, közös éltető erejük a mámor és az élet adta örömök mértéktelen habzsolása is össze hozta őket, szép szimbiózisban létezve.  A pezsgő tehet mindenről, hajnalban minden létezőt megpörget a tengelye körül és van akit úgy is hagy.

Utána a tagadás és az indulatok hevében történő verbális villámok húsba maró  fájdalmas csapásai maradtak és az a biztos tudat, hogy soha többé már nem jelenhet meg és kábíthat el többé, akkor se ha szétmállik, elolvad az univerzumban és nevének említése annyi, hogy SENKI.

Azóta arra az érzésre várok, amit Örvényesen augusztusban a villámok ölelésében éltem át, hogy már nem hiányzik többet a Jelenség, nélküle is egész vagyok és boldog tudok lenni, mert nem szorulok senki szeretetére, akit csak az érdekei vezetnek.

Most ezt a zenét hallgatom már ezredjére, hátha hamarabb elmúlik a Jelenség okozta  űr… el fog  múlni nagyon hamar.