(2006-)
Az úgy kezdődött, hogy olvastam tinikorom legnagyobb bálványának oldalán egy vicces szöveget. „ Aszem a lélek trükkje”- Müller Péter Sziámitól származik ez a mondat, aki kitalált egy fesztivált, mindenki küldhetett be szemeket, és azokat lezsűrizték. Mert a szem tényleg…

Aszem…

Így van, a szem szerintem a bennünk lakó lélek kilátása a világra. Mint egy miniatűr emberke a bezárt toronyban a legfelső ablakon kukucskál kifele. Dörömbölne, de azt neki nem szabad, így megmarad neki a bámészkodás öröme. Picit megmutat magából valamit. Pedig érzem, hogy néha kiakarna szökni, elmenni máshova és máshonnan is kikémlelni a világot.

Még jó régen netes találkozóim alkalmával össze ismerkedtem egy férfiúval aki halálosan szerelmes volt akkori kedvesébe (a mai napig ugyan az, ha jól tudom). Barátság, kölcsönös ízléstalálkozások, zenékben, filmekben és az életre való rátekintéseinkben. Barátságnak indult és az maradt, acélosodott a mai napig. (remélem ő is így gondolja).

Szóval, találkoztunk a Népligetnél a buszpályaudvaron Fricivel, akivel bemutatkozás után elindultunk hozzá, majd este egy fergeteges Vidámpark koncertre a Zöld Pardonba. De ez most épp nem érdekes.

Az otthoni beszélgetéseink között kérdeztem, milyenek lát és mi volt az első benyomása rólam.  Más szemében visszatükröződve látjuk magunkat igazán.

A szememben lévő mélységes szomorúság ragadta meg. Persze erre jön a hab meg máz, a mindent elsöprő lehengerlés, a dübörgő ritmusban előadott bizonyítási kényszer.

Szihónéni (életem drága kincse) ezt már rég megfogalmazta.

Nem várni meg amíg robban a bomba, lehull a lepel, gyorsan elhadarni amit még megenged az a pár másodperc hatás, ami aztán bele vés a másik agyába rólunk (rólam) egy képet.

Aszem… a szem.

Amit elzár a bőr, börtönt építve fel az ember és a külvilág közé. Még nagyon régen láttam egy olasz drámát, – Bőr nélkül- úgy emlékszem ez volt a címe, egy fiúról szólt aki annyira hiper érzékeny volt a világra, hogy még az a vékony hártya- a bőre se tudott határt vonni közte és a világ közé. Bele is halt ebbe a fene nagy érzékenységbe.

Mindenki valahogy védekezik, maszkot húz, elbújik, begubózik, készségeit ezerszámra csillogtatja. (nekem x számú diplomám van és különben is doktor vagyok, még ha ki is nevet mindenki a hátam mögött). Van aki flegmatikus lekezelő, kiművelt bunkó módjára hinti az intellektusából ragyogó fényeket.

Ami elválaszt  tőled a bőröm.

Aszem, a szem a lélek legnagyobb tükre.

Frici valahogy kitapintotta a lényeget, más nem volt ilyen őszinte velem azóta se.

Gyerekkoromban volt egy mesejáték a rádióba, egy kislány azt szerette volna ha megtudhatná mit is gondolnak az emberek igazából. Kapott egy csoda gömböt amit eldugott jól a zsebébe. Ha megérintette hallotta mit is gondolnak az emberek. A mese végére inkább elhajította jó messzire, mert megijedt attól, hogy senki sem mer őszintének lenni.

Mindenki fél mit is gondolnak róla ha már becsukja az ajtót, ha lerakják a telefont… mit tükröződünk vissza? A szemekben rejtőzködhet az igazság,  a bennünk lakó lélek miket is kopogtat kifelé.

Sokszor gondoltam más szeretnék lenni, más bőrébe csak egy kicsikét nnnaaa, had bújjak bele. Tetszettek azok a filmek amik erről szólnak, hogy hopp és egy más testébe találja magát az ember.

Aztán sok sok ember életét látva és érezve, mindenre arra lyukadtam ki, hogy igen szar ez így de mással nem cserélnék mégse. Nem tudom mi lesz ennek a dalnak a vége, de én egy folytatást várok, egy felszabadult nevetést, lebegést és valami körbe ölelő puhaságot.

Bőrbörtön azt jelenti bezárva lenni a saját tehetetlenségünkbe, nagyon fájdalmas dolog tudni azt hogy meg változtathatatlanul lettünk belekényszerítve egy csomagba ami minket képvisel. Sok mozgássérültet ismerek, valahol én is oda tartozom (bár nem vallom magam betegnek). A másnak lenni- séget senki se kérte, kaptuk. Mindenki részére van fenntartva valami cipelése, legyen az fizikai vagy lelki teher, súlyos seb az életen. Mindenki szeretné ha szeretnék és olyannak fogadnák el mint amilyen igazából.

Már megbékéltem avval, hogy „nem szerethet mindenki” és nem magyarázhatom el a kíváncsi, lenéző, elutasító tekintetek tulajdonosainak- én nem ezt kértem, kénytelen vagyok ebben ketyegni.

Voltam börtönben, no nem elitéltként  gyakorlaton jártunk a fősulival Sopronkőhidán, és halálfélelmem volt, a bezártság fojtogatta a torkom,

Ez a bőrbörtön.

Az elfogadást magunkban kell elkezdeni, na ez nem egy könnyű művelet. Ezt a börtönt csinosítani amennyire lehet.

Van egy kedvenc számom Moby-tól, olyan lélekig ható, mint általában az összes zenéje. Ennek a dalnak a hangulata ragadott meg, örvényként ragadt magával, átéltem teljesen.

Upload 2013. március 10.

Frici barátom drága szíve két éve megállt dobogni, és azóta megállt dobogni az Apám és másik Felem szíve is (pardon az ő szíve már másban dobog, egy boldog 58 éves férfi a tulajdonosa).

A bőr-börtönöm még mindig feszes ritmusba tapad rám, és ez az írás 2006 október 18- óta pihent a gépen, valahogy nem bírtam befejezni, mert éreztem még nem kész.

Most se az, de azt megtanultam ez alatt a röpke hat év alatt, mindennek van valami célja és ez a KERET amibe élünk előre visz hogy betöltsük a feladatot, amit magunkra vállaltunk az indulás előtt 9 hónappal.

Most sebzett és iszonyatosan gyötört lélekkel úgy érzem álom ez, nem valóság de valahogy jönnek a holnapok és túl élem.

Béke mindenkinek, és szeretettel teli emlékezés Fricire, Dozsóra, és mind azokra akik új bőr-börtönt kerestek már maguknak.