Mostanában a buszon elbeszélgetek magamban mindenféle dolgokról. Na ez nem a totál bezárkózás, amikor az ember elszigetelődésében már magában beszél hangosan. (nem értettem meg sokáig miért beszélnek hangosan magukban az emberek, de látva anyámon és hozzám közelálló embereken rájöttem a boldogtalanság és a magány teszi ezt) Magányos lehet az ember párkapcsolatban is, nem csak az agglegények, vagy öreglányok kiváltsága ez.
Utazás közben van időm olyanokon elmélkedni amit máskor nem vennék észre, mert elég pörgős vagyok. Szóval nem magány vagy boldogtalanság szülte gondolatok ezek, félre értés ne essék, jól vagyok kösz.
De most másról szeretnék írni.
Több könyvet olvasok egyszerre, egyik kedvencem a Dr. Csernus könyve: A nő – nem elemezném, nem tisztem, csak kiragadnék egy mondatot belőle:
„De azok számára nincs boldogság, akik nagyon korán feladták az
álmaikat és beletörődtek a szürkeségbe” 100.oldal.
Számomra ez az egy mondat összefoglalja, azt miért nincs önértékelésük az embereknek, miért gondolják azt, hogy velük bárki meg tehet bármit, ők nem érdemelnek, szebbet- jobbat és különben is az a legjobb ha befogják a szájukat, mert a JÓ az nem nekik van fenntartva. Ebből a nézőpontból lehet megkeseredni, gyűlölködővé válni, irigynek lenni. Lehet még ennek álcázásaként mérhetetlen nagyképűséggel és kivagyisággal egekbe emelni magukat, a megszerzett (kényszeresen bizonyított) sikereikre hivatkozva. és mindezekkel együtt sajnáltatni magukat amiért a sors ilyen mostoha gyerekként bánik el velük, nap mint nap.
Nézem az embereket az utcán- buszon, merre tarthat az utuk, boldogok e, van e az életükben ami a szomorú arcokra mosolyt csak, és önmagukra büszkék lehetnének. Ilyeneken agyalok mostanság. Az önértékelés szép de idegen szó, nekem azt a harmóniát jelenti, ami aközött a két kép között van amit én látok a tükörben és a mit rólam látnak az engem szemlélők. Tudok e reális célokat kitűzni magam elé és azokért harcolni és el is érni, vagy belenyugszom a semmibe, szép szürkeségbe simulva nem látszót játszani. Tudja e az ember szeretni azt aki ő valóságában egyszeri emberi létet kapta sorstól.
Abban hiszek mindennek van oka és célja, az aki most vagyok valahol régen magamra vállalt feladatok elvégzésére
épp elégséges talentum van rám bízva. No nem könnyű szeretni magát az embernek, ez sok sok harc és küzdés, de megtanultam, amit kifelé mutatok avval lehet gazdálkodni, és a lényeg tényleg belül van.
Nem árulok el nagy titkot, megfordult a fejemben jó pár évvel ezelőtt (7 éve) amikor csak sötétséget és kilátástalanságot láttam magam körül, hogy vagy saját akaratomból lezárom ezt az életet, amit kaptam, vagy keresek olyan segítséget aki felfedi a fátylat arról, hogy vajon van értelme az életemnek és mennyit is érek igaziból. Lehet legyávázni, hogy nahát öngyilkos gondolatok, – fú de csúnya egy dolog ez, de én nem fegyverként szegeztem volna a körülöttem lévők fejéhez, hogy még jobban szeressenek, csak egyszerűen elfogyott a lábam alól a talaj, a tüdőmből a levegő. A segítséget megtaláltam és nagyon lassan de kezdett kialakulni az a kép amit eltudtam fogadni magamról. Azóta nincs szükségem önigazolásra, menekülésekre se. Egyenes derékkal (gerinc ferdüléssel együtt is) felemelt érdeklődő tekintettel, lehet járni annak, aki tisztában van önmaga értékeivel, hiányosságaival és a szeme előtt lebegő célokkal. Úgy gondolom az önértékelés az egyik legnagyobb iránytű az élet vizein való evezésben. De persze nem ez a boldogság egy mondatos eszenciája, csak egy lépés a sok között.
Jó utat Mindenkinek!